– A hegyek, igen, a hegyek annyi mindenre megtanítják az embert… – folytatta a fiatal hegyi vezető. A jó fél napos gyaloglás után jól esett megpihenni, végre nyújtóztunk egy kicsit, a napon sütkéreztünk. – Itt a délelőtt az érvényes idő, a délután már bizonytalan. A legváratlanabb pillanatban is förgeteg kerekedik, az eső természetes és a tűző napsütésből pillanat alatt fagyos tél lehet. Láttátok, még most, nyár derekán is a hófoltokat…
Valóban, a sziklák árnyékában, a kicsit is északi lejtőkön még ott olvadozott a hó. Az egyik ilyen hótömeget megfigyeltem. Egyenletesen takarta be a köveket, de ahogy visszahúzódott, finom ívű alakot vett fel. A talaj közelében, ahol a meleg jobban érte a hófoltot, már elvált a felszíntől, följebb teljes tömegével kapaszkodott még a sziklákba. Középütt kecses sztalaktitként csüngött alá ívesen a fagyott és olvadt hó, s a hegyén cseppenként szivárgott a víz, a folyékonnyá vált gleccserjég.
– És a távolságok? – kérdezte valaki.
– A hegyeket tisztelni kell. Olyan ez, mint egy másik világ. Itt közelebb vagy
az éghez, mint gondolnád, de lehet, távolabb vagy a következő gerinctől, mint ahogy az látszik. Csalókák a távolságok. A hegyi emberek nem is kilométerekben mérik a távolságot, hanem időben: egy napi járóföld, fél nap, egy óra mászás… amikor a teret idővel mérem, különös nem?
– És télen?
Hallgatott a kalauzunk, szorosabban markolta meg fémpoharát. Mielőtt válaszolt volna, belekortyolt teájába.
– Télen? Nem ajánlom. A hegyek néha megeszik az embert. Hiába a felkészülés, a két ember magas, kitámasztott útjelző cövekek, a tél az tél. Itt a havazás végzetes lehet. Egyszer én is majdnem odavesztem… itt megtanulsz fohászkodni.
Alkonyatra visszatértünk a táborhelyhez. Mindenki fogott egy-egy szál gyertyát, és szertartásosan meggyújtottuk őket. A hegyoldalra fölkapaszkodó esti szélben ez nem volt könnyű feladat, ámde roppant tanulságos élmény. Olykor a gyufát fújta el a szél, máskor a már fellobbant gyertya lángját oltotta ki. Amikor aztán ketten-hárman összenyalábolták a gyertyákat, már nem fújta el a lángot a szél. Ezen föllelkesülve mindannyian összeérintettük gyertyáinkat. Az egyesített láng nemcsak számszerű összeget jelentett, hanem meghatványozott, erős fényt. És erős tüzet, amit a szél ugyan meg-meglibbent, de kioltani már nem tud. Némán bámultuk a gyertyák egymást erősítő seregét. Ilyen az összetartozás, együtt erősebbek vagyunk. Az egység csinálja a tüzet, az összetartás meleget nyújt. Lassan leégtek a gyertyák, elhamvadt a tűz, s ismét gyülekezni kezdtek a fellegek. Dörgött, villámlott, s egy kis esőt elkaptunk, de a java ezúttal elkerült bennünket.
Hamar nyugovóra tértünk. Arra gondoltam, milyen volna, ha ez lenne az utolsó napom? Ha úgy kellene lefeküdnöm, hogy tudom, ez az utolsó éjszakám. Hogy békességgel hajthassam le a fejem, ahhoz már el kellett volna számolnom minden hibámmal, s igyekeznem kéne legalább gondolatban kiegyenlíteni adósságaimat, és tiszta szívvel az isteni gondviselésre bízni magam… egész éjjel ez járt a fejemben, erről álmodtam.
Másnap korán ébredtem, mégsem ez volt az utolsó éjszakám. Most csípősebb az idő, élénkebb a szél, és ismét keringőt jártak a fellegek. Az alsó párapamacsok mintha támadást indítottak volna a hegy ellen, míg annak seregei a magasból, sötét fellegként csaptak vissza. Páratlan látvány. Aztán szedelőzködtünk, ifjú vezetőnk ma szótlanul indult útnak, mi a nyomában. Meglehet, téli kalandja járt még az eszében. Közben hirtelen leszállt a köd, aminek köszönhetően az utolsó száz métereken mintha eltévedtünk volna, de a kitartás és a bizakodás átsegített minket. Lassan visszaértünk a közönséges világba, egy olyan Világból, ami nagyon közel van az éghez…