A tripusz hajdanán a jövendölés háromlábú varázsállványa volt például Delphoiban, innen hangzott fel az orákulum, az életet igazgató tanács. Plutarkhosz az ókorban a neves római személyiségeket görög kiválóságokkal állította párba. Főművétől, a Párhuzamos életrajzok-tól Nietzsche még azt remélte, hogy száz Plutarkhoszon nevelkedett ember örökre elhallgattatja a tizenkilencedik század közepének egész lármás álműveltségét.
De hol van ma Plutarkhosz? És ugyan ki olvassa? Ma pszeudo-Plutarkhoszok írják a Párhuzamos ön-életrajzok-at, és a szerző mindig mi magunk vagyunk, és a téma is mindig mi magunk vagyunk: a történet velünk kezdődik és velünk is ér véget. Életünk során írjuk meg lélekversünk befejező sorait, ezzel válik teljessé az adott strófa, aminek kezdő sorait a Teremtő oltotta belénk.
Légy tiszta, mint a víz,
légy fényes, mint a tűz!
Légy békés, mint a föld,
légy erős mint a szél!
Ki tudja, milyen időmélységben rótták e sorokat? Kultúrák közötti közvetítés révén fennmaradt ókori idézet? Kolostori magányban megfogalmazódott lélek-szárnyalás? Távol-keleti bölcsesség az örök időkre hangolva? Vagy olyan természeti hasonlatsor, amely minden égtájon, minden időkben, minden körülmények közt vonatkozhat bármelyikünkre? Netán korunk pragmatikus életbölcsessége és felhívása? Lehet bármelyik és egyik sem…
De hát mi az ember: vízpára? Vagy tűzcsepp? Földgöröngy vagy fuvallat? Költői a gondolatsor, és bármely hasonlat igaz az emberre. Természetes kötés illeszt minket a mindenség kelméjébe, amibe a létezés kereszt- és vetülékfonalai szövik bele az egyéni sors lehetőségeinek mintázatát. Ez a mintázat rajzolja ki az ember mindenkori, pillanatnyi karakterét, valamint az örök természetét, az eszményit. A földi létbe került s fizikai testbe zárt lélek őseredeti sajátságai a víztisztaság, a tűzfény, a földbéke és a szélerő, de hamis és torz, fékevesztett élethelyzetében a vízpára özönvíz lesz, a szikra tűzvész, a békességes föld rengeni kezd, s a szellő tomboló szélviharrá válik. Szélsőséges vészhelyzetté fajulhat a rejtőző lehetőség, és kihasználatlanul marad az esély a tökéletesedésre.
Vizsgálódásaid önmagad megismerésével kezdődjenek, mert félő, hogyha magadat elhanyagolod, más felé is hiába nyúlsz. Sokan vannak ugyanis, akik bár sokat tudnak, de önmagukról mit sem tudnak; míg másokon van szemük, önmagukról megfeledkeznek. … Tehát a külvilágból bensőmbe fordulok, a mélységből a magasságokba emelkedem, hogy megismerhessem: honnan jövök, hová megyek, honnan eredtem, és mi vagyok. Ilyenformán a magam megismerése rávezet Isten megismerésére is. … Vizsgáld meg tehát magadat minden nap. Tartsd számon pontosan, mennyit haladtál előre, mennyit hátra. Milyen szokásaid vannak, milyen az érzületed, mennyi a hasonlatosság, illetve az eltérés közötted és az Isten között, mennyit közeledtél hozzá, illetve mennyit távolodtál tőle? Szállj tehát magadba, ha nem is állandóan, legalább időnként, kormányozd érzéseidet, irányítsd cselekedeteidet, és javítsd meg lépteidet. (Szent Bernát tanácsai Jenő pápának)
A tripuszról (ex tripode) felhangzó szózat így szólít: Önmagadtól – jómagadig! És remélhetőleg száz pszeudo-Plutarkhoszon nevelkedett, önmagával teljesen tisztában lévő ember képes volna elhallgattatni korunk quasi-önismereti zsivajgását. Mert az önismeret a tényleges spirituális fejlődés metafizikai feladata.