Egyszer… télen… dombtetőn... Az utat kellemetlen hóesés nehezítette, ám a dombra felkapaszkodva szűz hó várt rám. Vagy nem is rám, hanem az első emberre, aki lépteivel megjelöli a felületét? Ilyenkor minden csöndes, hallatszik a nagy hópelyhek suhanása, ahogy az égből a föld felé sietnek, de lomhán sietnek. Megannyi megismételhetetlen csoda önmagában. Egymásra halmozódva fehér leplet borítanak mindenre, elfedve a dermedt tél csúfságait, a puszta földet, a meztelen köveket, a hullott levelek kásává gyúrt sokaságát.
A dombtetőn romok. Egyik felől ösvény fut az erdőbe, nyomvonala a hó alatt is érzékelhető sejtésszerű csapás. Arrébb öreg cseresznyefák, kérgük itt-ott hámlik, ágaik élettelenül meredeznek. Lomb nincs, virágok fehérsége helyett most vastag hópárna fedi az öreg ágakat – vajon hol rejlik a gyümölcs ígérete? A hófelhők szürkére festették az eget, a hóesés még szürkébb s homályos közeget teremtett, ami remek háttér a romok számára. Alapfalak nyoma, a hóesés magasába kapaszkodó felerészben romlott torony, csak az egyik fala ép, rajta üres
csúcsíves ablaknyílás vakoskodik. A torony fejére hósipkát nyomott az idő. Hallgatok. Hallgatom a csöndet, ezt a mérhetetlen téli elcsöndesülést. Nehezen mozdulok, félve rontom el a látvány érintetlen szépségét. Az első lépés – bokáig süpped a hóba, és közelebb visz az öreg cseresznyefákhoz. A második lépés már könnyebb, bár ez is bokáig süllyed a hóba. Lassan, megfontoltan közelítek a leomlott kövekhez. Derékig érnek a megmaradt falak, itt magasabban, ott alacsonyabban.
A hely ismerős nekem, tudom, templom állott középütt, mellette furcsa, fedetlen pince – talán tömlöc lehetett a régi időkben? Körös-körül pedig kisebb lakóházak szegélyezték valaha a dombtetőt. Kicsiny település, inkább a menekülős öszszebújás, mint a távolba tekintés bátor igénye építette ezeket a házakat.
Egykor éltek itt emberek. Megvetették lábukat a dombon, a köveket egymásra rakva házat építettek, gúnyájukat szögre akasztották, a kamrába gabonát gyűjtöttek. Újra és újra nekiláttak a mindennapoknak, fáradoztak, s bizonnyal örvendeztek is, ünnepeiken talán lakomáztak, születtek, szerettek és meghaltak. Elhúzódott innen az élet. Nincs gabona, nincs megszegni való kenyér, nincs kamra és nincs ágy, nincs ima és nincs kereszt sem. Csak a repkény mutat életjelet, minden más halott.
A torony megmaradt falára kúszik föl a repkény, festői látvány a hóesésben. A rom dermedt szürkeségét, az égbolt sima szürkeségét és a hóesés szürkeségét megcáfolja a repkény zöldje. A hóban-fagyban is küzd, eleven, örökzöld, mint az élet üzenete.
Talán százévenként, talán ritkábban, de odébb-odébb húzódik az élet. Most lent a faluban élnek az emberek. Bátran házat építenek, berendezkednek, kamrájukba élelmet halmoznak. Folyton és újra nekilátnak a mindennapoknak, fáradoznak és örvendeznek is. Ők is megszületnek, szeretnek és majdan meghalnak. Aztán majd amonnan is tovább húzódik az élet áramlása, helyében marad az enyészet, néhány kő, romok. Talán a gyümölcsfa megmarad.
Szeretem a romokat. Ha figyelmesen hallgatod őket, elmesélik azt a sok mindent, amit megtudtak az életről. A régi kövek sok mindent láttak, hallottak. Csak nem szabad berontani csöndes közegükbe. Előbb kerülgesd, tiszteld meg a romokat, tisztelettel közelíts. Akkor megnyílnak, mesélnek. Egy ilyen követ, amely kilóg a falból most is magamhoz veszek – hiányát betakarja majd a hó. Ez a ház nem lett az otthonom, de elhoztam belőle egy követ az otthonomba, hadd meséljen és hadd lásson, halljon.
Hiába próbáltam kitaposott lábnyomaimba lépni, hogy minél kevesebbet ártsak a néma szépségnek, nemigen sikerült. De a hó betakarja a lábnyomokat: az odafelé vivőket és a visszafelé hozókat is…