Hogy lehetséges-e az oktatás, arról megoszlanak a vélemények. Ha valami nem volna eleve ott, akkor oda kéne teremteni, ha pedig valami ott van, akkor nem lehet elvenni. Ezen az alapon állíthatjuk, nincs értelme a képzésnek, mert nyárfából nem lehet tölgyfát faragni. Parmenidész erre az álláspontra helyezkedett, és a létezés abszolút voltát tételezi, ellenben Hérakleitosz a létesülés, a keletkezés, az állandó változás mellett tör lándzsát. Ezen az alapon van, aki állítja, igenis van értelme az oktatásnak, el lehet érni eredményeket, s amivel nem rendelkezik eleve az ember, azt is el lehet sajátítani. Az ezzel ellentétes vélemény állítja, nincs fejlődés, semmit nem lehet hozzátenni a meglévőhöz, igaz, semmi el sem vész abból. Kár ez ügyben vitába bocsátkozni, mert tudjuk, végtelen a nézetek sokasága, s az érvelésre alapozott vélemények egyike sem perdöntő, ráadásul a hosszan elhúzódó vita azt jelenti, hogy mindkét fél téved.

Mégis kijelenthetjük, hogy az eszmények művelése hatást gyakorol az emberre. A létküzdelem durva törvényszerűségeinek gyakorlása durvává tesz,

a szépség művelése kifinomulttá, nemesebbé. A szépség önmagában lelki gyakorlat, ezért mondják, a hamis ember nem lehet szép. Az eszmények művelése mellett egy további rendkívül hathatós gyakorlat a társulás. Ha iszákosokkal társulsz, magad is részeges leszel, ha szentekkel társulsz, megvan az esélye, hogy szent ember válik belőled. Mégiscsak van szerepe az oktatásnak, nevelésnek és képzésnek. Máskülönben nem folytatnának oly elkeseredett harcot a különböző véleményformálók, az ideológiák, az aktuális paradigma képviselői az emberek indoktrinációja végett. Minden rendszer engedelmes résztvevőket igényel, ezekkel a legegyszerűbb bánni, ők hajlandók működtetni a rendszert, s igaz, hogy az életüket és vérüket adják érte, de a rendszer hasznait is élvezhetik bizonyos mértékig. De mi az oktatás?

Az oktatás beruházás az emberek legszélesebb jövőjébe. Ha az oktatást általános képzésnek, alapképzésnek tekintjük, akkor egyértelmű, hogy ezen a téren csak beszélünk az eszményekről. Ez az előkészület ahhoz, hogy az eszmények egyszer életformáló tényezővé váljanak. Újra és újra el kell ismételni a helyes élet és a helyes viselkedés normáit, sőt, azokat a tanárnak az életével is példáznia kell. Szavainak így lesz foganatja. Ez türelmes de hatásos módszer. A szent ártatlanság és naivitás korából talán már kinőttünk, mégis a helyes viselkedés, a nemes eszmények elbeszélésével kell kezdeni. Ez az elméleti alapozás.

Az oktatást kell kövesse a nevelés. Ez az elméletileg megismert helyes eszmények gyakorlati megvalósítása, legalábbis az erre való felkészülés. A nevelés jellemformálás, és a jellem az ember sorsa. A meg nem értett zseninek egyenesen a végzete. A nevelés két alapvető iránya a jogosultság és a kötelesség fejlesztése. A vitakészség és érdekérvényesítés éppúgy fejlesztendő, mint az engedelmesség és a tekintélytisztelet. Tudni kell hallgatni és szólni is. Püthagorasz iskolájába az nyert bebocsátást, aki kiállta az első próbát. Három napig étlen-szomjan kellett várakoznia a bejárat előtt, anélkül hogy egyáltalán figyelemre méltatnák. Ha megmaradt, befogadták, ha nem, akkor egy kerékkötővel kevesebb.

A képzés talán a legszűkebb mozgástér. A képzés során speciális szakterületet, a személyes működési kört ismerheti meg a jelölt. Ez az a terület, amelynek művelésével személyes sorspályáját befuthatja, s amivel hozzájárulhat az egyetemes jóhoz. Mert a cél a legnemesebb eszményekhez hangolt kompetens személyek képzése. Ezzel megvalósul a hármas irányultság: a magas eszmények elméleti megismerése, azok gyakorlati átültetése, megélése a jellemformálás során, és a speciális képzettségek elsajátítása. Ezek ugyanannak a kristálynak a különböző felületei, mert az egyetemes bölcsesség síkján minden összefügg mindennel.