Indiában páratlanul gazdag a gerincoszlop szimbolikus értelmezésének tárháza. A gerinc az ember tartásának oszlopa, az egyenes testtartás a sikeres meditáció és a tudatemelés záloga. A gerincoszlop mentén helyezkednek el a csakrák, így a gerincoszlop valóságos csakra-létra, amelyen az ember életereje, illetve tudati energiája egészen a megvilágosodásig emelkedhet. Érdekes párhuzam a lajtorjaszerűen hét fokkal kiegészített feszület, mint keresztény szimbólum.
Az emberi szervezet csakrarendszere a rezonanciaelv alapján működik: amire fókuszál az ember figyelme, ott gyűlik fel az energiája, illetve megfordítva, ahol tart a csakra-létra fokainak bejárása során, tevékenysége olyanképpen mutatkozik meg.
Az ember mitikus szerkezetében két működés tűnik kitüntetettnek: a legfelsőbb szintekhez kötődő spirituálismeditatív aktivitás, illetve ennek pólusos párja, az alsó csakrákon rezonáló lét- és fajfönntartás biológiája. Az e két síkon élő embert nevezzük egyrészt szellemi embernek – ide tartozhatnak a szentek, aszkéták, tudósok, művészek, alkotók –, illetve biológiai embernek.
Egy megvilágosodott ember számára nem okoz gondot, hogyha energiáit csak a legfelsőbb szinteken alkalmazza – művészet, alkotókészség, tudomány, intuitív készségek – hiszen ez az ember magasabb igazodású hivatása. A hiteles aszkéta képes koordinálni energiáit, s az alsó csakrák működését nem szublimálnia, vagy elfojtania kell, mert ezek a késztetések már nem zavarják meg, nem térítik el figyelmét. Ez a magas rezonancia az aranykor közege: a szellemi tisztaság korában a felsőcsakrás működés a domináns.
Amennyiben azonban az ember elhanyagolja e felsőbb készségeit, energiája lejjebb csúszik, alacsonyabb szinteken összpontosul. Aki végzetesen távol kerül szellemi-spirituális önmagától, annak csak a biológiai léte marad meg – ez a vaskor végső anyagba dermedése. Úgy tartják, a mai ember tobozmirigye csak csökevényes lebeny ahhoz képest, amilyen kifejlett ez a szerv hajdanán volt. Ez jelzi a spiritualitás és az intuitív képességek sorvadását.
A biológiai ember szinte összes energiáját a kényelemre és élvezetekre fordítja, csakhogy a felsőcsakrás működések elhanyagolása kényszerű következményekkel jár. A felső csakraszinteken nem használt energia az alsóbb csakrákra zúdul, aminek eredménye az élvezetek felfokozott hajszolása, illetve az ezzel együtt járó betegségek lehetnek.
A homlokcsakrával kapcsolatos agyalapi mirigy a jóga misztikájában különös szerepet tölt be. Az ember ezen a kapun keresztül jut hozzá a mennyei nektárhoz, a halhatatlanság italához. Cseppenként száll alá e nektár, amit meditációjában képes kontrollálni és magasan tartani az ember. Ennek elhanyagolása folytán azonban akadálytalanul száll alá az élet nektárja az alacsonyabb szintekre, s ott halmozódik fel. Az agyalapi mirigy alulműködése hátráltatja az ember spirituális fejlődését, s így előbb-utóbb elsorvadnak a szellemi készségek. Az innen alázúduló energia a nemi mirigyek túlfokozott energiatöbbletét eredményezi. Ez pedig ambivalens következményekkel jár. Egyfelől felértékelődik a szexualitás, természetes hivatásán, a szaporodáson túl valami mitikus máz rakódik rá, s egyre dominánsabb szerepet tölt be az ember vagy a társadalom életében. Másrészt a felhalmozódó, és nem megfelelően kezelt energia visszaüt, mert csökkent a nemző- és fogamzó képesség, és a genitáliák daganatos betegségei egyaránt sújtják a nőket és férfiakat. Meglehet, túlságos leegyszerűsítésnek tűnik az elhanyagolt agyalapi mirigy egyenlő prosztatadaganat képlete, mégis érdemes elgondolkodni a férfi spiritualitás válsága és a prosztata daganat terjedése közötti összefüggésen. A szellemi dimenziónk elhanyagolása alapjaiban rengeti meg az ember biológiai létét is.