Hárman haladtak a hegyek közt. A kövezett út kényelmes kaptatót jelentett, míg végre megálltak megpihenni. Kiöblösödő térség, odébb a nevezetes moréna hatalmas kövei, mintha óriások görgették volna a köveket: fölfelé? Lefelé? Ki tudná megmondani? Jobbra a gyalogút belevész az erdő sűrűjébe. A lombok közt átragyog a napsütés, az erdő ezer zöldje, a fény aranya, a távlatok kékesszürkéje valóságos kolorikus szimfónia.

Kitüntetett hely felé tartanak: látomásos helyre. Tovább, följebb, magasabbra törekszenek, bár csak az ösvényt követik. Az itt kanyarog, a fordulón túl jó darabig nyílegyenes, másutt göröngyös vagy kidőlt fákat kell kerülgetni. Tarka márvánnyá varázsolja az ösvényt a lombokon átszűrődő fény-arany: Nap-úttá válik az erdei csapás. Hamarosan elágazáshoz érnek, tucatnyi ösvény, csapás, út fut össze, gabalyodik egymásba, majd néhány lépés után szét is szálazódik mind. Az egyik visszafelé kanyarodik, a másik a szomszéd völgybe vezet lefelé, patakon át a harmadik. Az ő útjuk a gerincre kapaszkodik.

Följebb a következő magaslat oldalában ismét találkoznak a morénával. Ugyanolyan hatalmas kőgörgetegek, mint kicsit lejjebb. Az ösvény egészen közel merészkedik a morénához, csak az út szegélyén kell átkapaszkodniuk, s máris a köveken állnak. Kőfolyam, hegyi zuhatag óriáskövekből való. Középütt közeltávol a legnagyobb, erre fel is kapaszkodnak. A kőgörgeteg a hegy magasáról

zúdul alá, s onnan ragyog a Nap is. Talán ez az igazi Nap-út? Hunyorogva tekintenek fölfelé, a sugarakba kapaszkodva mondják fohászaikat, most övék a mindenség. A napsugár forrása a Nap, s a sugárban benne is van a Nap, meg nem is; de a Napnak nem forrása a sugara, bár a sugárnak forrása a Nap.

Könnyű lélekkel másznak le a szikláról, a moréna kisebb kövein keresztül bukdácsolva térnek vissza az ösvényre. Az rendületlenül tovább kapaszkodik, vezet fölfelé. Már nincs messzi a látóhely, izgatottan várják a megérkezést. Némán haladnak, telve várakozással, mindegyikük szeretne látni, hallani, tapasztalni valamit. Úgy mondják, ha van kérdés, akkor lesz válasz. Most szelídülni látszik az ösvény, a fák lombja megnyílik a világosság előtt, egy nagy követ csak azért tett oda a gondviselés, hogy azon megtelepedjenek. Megérkeztek. Semmi különös. Nincs szférák zenéje, nincs tündértánc, se koboldok. Békesség van. Ahogy állnak, várakoznak, talán még reménykednek valami nagy kinyilatkoztatásban, de lassan megbékélnek a nyugalommal. Lehet, hogy itt ez az üzenet.

Aztán ahogy csitul az elvárás, fölfedezik a hely varázsát. Kopasz foltok távolabb, a hegyoldalban – tarvágás. Emelkedő bal felől, távlatos nyiladék jobbra. Nem is kell keresni, a szemük előtt a látóhely: három fa sarjadt egy tőről. Derék, megtermett fák, koronájuk a magasban öszsze is ölelkezik. A középső a legerősebb, vaskos, magasabbra is nyúlik, mint a többi. Jobbra a legvékonyabb, mint ifjonc, hajladozik, táncol a többi mellett. Balra az ifjoncnál erősebb, de a középsőnél kevésbé megtermett. Hárman – együtt. Három fa és három vándor.

Megölelik a fákat. Előbb a legidősebbet, odakoccantva fejüket a kérgéhez, szorosan átkarolva törzsét. Mintha az Isten volna… Majd a közepes termetű következik, boldogan lépnek oda hozzá – ő a tanító, végül harmadjára a sudár ifjút ölelik, elvész a karjuk öblében. A legkisebb ők maguk, az örök ember, az ifjú, a törekvő tanítvány. Hárman háromszor forognak, egymásnak adják a ölelés helyét, mindegyikük eljut mindegyik fához. Homlokukon ott a láthatatlan jel, nincs horzsolás, nincsen seb, de ott a jel, a fák lenyomata. Aztán egymást is megölelik, ugyanolyan szertartásosan. Odalépnek egymáshoz, kivárják a sort, s jobb felé hajolva ölelkeznek össze, hogy a szívek dobbanása egybecsengjen.

Szó nélkül szedelőzködnek. Homlokukon végigfolyik a Nap aranya, megfürdeti drága fényben az arcukat, beragyogja szívüket. Az erő, az összetartozás… Igen, amit keresel ember, az létezik! A világ mindig elérni akar dolgokat, a tudomány világevolúcióban gondolkodik, de a bölcsek tudják, nem elérni, hanem visszatérni kell, nem megváltoztatni kell a világot, hanem apokatasztasziszra van szükség: vissza kell állítani a rendet. Az Isten, a tanító és az ember rendjét…