Epikurosz Alapelvei közt szerepel: „27. Mindazon javak közül, amelyeket a bölcsesség szerez a teljes élet boldogsága számára, a legeslegnagyobb a barátság birtoklása.

  • 28. Ugyanaz a felismerés, mely bátorságot adott nekünk afelől, hogy semmiféle félelmetes dolog nem tart örökké, sőt, még sokáig sem, látta be azt is, hogy az élet határok közé szorított bajai közepette is a legtökéletesebb biztosíték: a barátság.”

A huszadik századból való az alábbi idézet, egy a felnőttkor határán álló ifjú ember tollából: „Nincsenek barátaim és én sem vagyok senkinek a barátja, mert utálom az embereket. Régen voltak barátaim, de rájöttem, milyen is az igazi arcuk. Így többé nem lettek barátaim. Talán nem is az emberekkel van bajom, hanem az emberi természettel, ez az, ami elidegenít az emberektől.”

A klasszikus ókorral szemben áll a posztmodern szétesés kora. Tán a kamaszos világfájdalom szüli e véleményt, mégis meglepően igaz, mint a modern ember diagnózisa az érzelmi elsivárosodásban. Hamvas Béla szerint „a barátság klasszikus téma, s a mai ember a klasszikus témákhoz kicsiny… a barátság klaszszikus kapcsolat, s a mai ember a klasszikus kapcsolathoz kicsiny.” Lesújtó vélemény, pedig a barát a lelkünk fele, s a barátság a javak és eszmények olyan közössége, amely fölemeli az embert – mondja Püthagorasz.

Kétféle ember van, egyikük szerint az élet legkimagaslóbb tapasztalása a barátság érzése, másikuk szerint ez a szerelem. Barátság és szerelem – ezeken gondolkodunk, töprengünk a legtöbbet, mert ezek az érzelmeink, s az érzelmeink alkotják az életünket.

Mit jelent a barátság? Vágy nélküli lelki kötődést? Párhuzamos összetartozást keresztezés helyett? Elfogadást, de a jövő mondja meg, hogy mi marad fenn? Lelki síkon zajló s a bizalom alapján működő kapcsolatot? Eszmei támaszt? Arisztotelész szerint a barát egy lélek két testben, Cicero szerint pedig a másik énünk.

Az igazi barátság feltételezi a szeretetet, mely a gyengédséghez vezet el; a bizalmat, mely nem aggodalmaskodik barátunk hűtlenségének lehetőségén; a szabadságot, amely nem fél kimondani a maga ellenvéleményét; az egybetartozás érzését, amely nagylelkűen tud adni és örömmel elfogadni; végül az érdekek kizárását, mely nem kíván mást a barátnak, mint annak előbbre jutását a bölcsességben. (Szent Ágoston)

Úgy mondják, a férfiember könnyen feledi szerelmét, de sohasem a barátját, míg a nő könnyen feledi barátait, de sohasem a szerelmét. Nem vagyunk egyformák, a barátság azonban a szeretet gyakorlására való. Előbb vizsgálódj, aztán szeress – ez a barátság, s nem megfordítva: gondolkodás nélkül belevetni magunkat egy kapcsolatba, majd idő múltán kijózanodva hibát keresni. Seneca is arra int, a barátság után hinni kell, a barátság előtt ítélni.

A barátságok alakulása megmutatja, kik vagyunk és hol tartunk. Amíg azt vizsgáljuk, nekünk mire van szükségünk, milyen támogatásra, miféle osztozásra vágyunk, nem is beszélhetünk barátságról, csak önzésről.

Pedig az igazi baráti viszony nem számítgató, nem azt nézi, mit nyerhet, és éppen ezért nyer sokat. A barátság alkalom a szeretet gyakorlására, a szeretetenergia kifejezésére. A barátságot a szeretet táplálja, és a barátság erősíti a szeretetünket. Olyan barátja légy társadnak, amilyen barátot te is szeretnél magadnak.

Ha pedig a barátságot az emberi viszonyoktól tovább emeljük az isteni létezés szférájáig, akkor a barátság már nem érzés, hanem szemlélet, tudatállapot, s lehetségessé válik minden lény felé barátsággal élni. Ha minden a barátod, mindent szerethetsz is.