A találkozás a széppel mindig ünnepi alkalom, ugyanakkor provokatív alkalom is. Ünnepi, hiszen a művészet az Isten egyik nagy ajándéka az emberiség számára. Három ilyen isteni ajándék ismeretes, az első a filozófia, a második a vallás, a harmadik pedig a művészet.

A filozófia, vagy tágabban fogalmazva a bölcselet, a bölcsesség kijelenti, létezik végső igazság, van magasabb rendű valóság. A második ajándék, a vallás – a szó legteljesebb értelmében – megmutatja, miképpen közelíthető meg a gyakorlatban is a végső igazság. Az ember benső hitélete mutatja meg a teljességhez vezető utat. A harmadik ajándék pedig a művészet, amely a filozófiai felismerést és a spirituális gyakorlatot is széppé, esztétikussá teszi.

Nem biztos, hogy mindannyiunkból lesz filozófus. S lehet, hogy ez nem is szükséges. Az sem bizonyos, hogy mindannyian eljutunk spirituális törekvéseink csúcsára. Lehet, hogy ez nem történik meg mindannyiunkkal. Az sem valószínű, hogy mindannyian mesterfokon leszünk művészek.

De egy negyedik ajándékra mindannyiunknak szükségünk van… A Homo sapiensen, az értelmes emberen túl, a Homo religiosuson, a vallásos emberen túl, és a Homo ludensen, a játékos emberen túl a negyedik fajta emberré mindannyiunknak válnunk kell, és ez a Homo illustris, a megvilágosodott ember.

Amióta világ a világ, forrongó korban élünk, de most az emberiség előtt egy spirituális forradalom lehetősége áll. Talán a külső, anyagi, tárgyiasult, értékekben mérhető fejlődés után át kell lépjünk egy különös mezőre, egy metafizikai mezőre, ahol a szó igaz értelmében válhatunk filozófussá: a bölcsesség szerelmeseivé; a szó igaz értelmében válhatunk hithű vallásgyakorlókká: az Igazság elkötelezett híveivé; és valódi művész válhat belőlünk: mesteri módon élhetünk. Ilyen a Homo illustris, a negyedik ajándék birtokosa.

És provokatív alkalom is a szépséggel történő találkozás. Provokatív, mert a leírhatatlan szépséget kell vagy formába, vagy szóba önteni, azt kell megtapasztalni. Ez lehetetlen és fölösleges vállalkozás, mégis méltó alkalom, mágikus aktus. Mert az esztétikum roppant közel áll az eksztázishoz. Ahogyan a szúfiknak, a kerengő derviseknek a tengely körül forgó dervistánc az eksztázistechnikája, a jógiknak a légzés és a bhadzsan, a szent ének, a kereszténynek az ima és az elragadtatás, úgy a művésznek maga a mű, az alkotás, az átminősülés. Az eksztázis kívülállást jelent, a mindennapi normák meghaladását, ezért minden valódi filozófus, minden megvilágosodott szent, minden tényleges istenélményre jutott misztikus valóságos társadalmi disszidens – aki markánsan más izzást képvisel, mint amit a hétköznapi élet gyakorlói megtapasztalnak. Ilyen társadalmi diszszidens a művész is, és még inkább a Homo illustris.

És ez már valóságos aranykor. Mintha az aranykorban mindenki társadalmi disszidens lett volna, csakhogy akkor éppen ez volt a norma. Ami ma kivételes, hajdanán az lehetett a zsinórmérték. Az aranykor a még el nem idegenedett világkorszak. Ha visszautalásban gondolkodunk, mondhatnánk, az aranykor a hátunk mögött van – már elmúlt.

De mi van előttünk? Én hiszem azt, hogy az aranykor nem csak mögöttünk van, hanem előttünk is van, de hogy ezt miképpen tudjuk megérteni, megragadni és megvalósítani a saját életünkben, az rajtunk is múlik. Sokan mondják, az új aranykor beköszöntének épp a várakozás a legfőbb akadálya. Az aranykor szemlélet kérdése is, s ha látjuk, és elkötelezetten képviseljük is a hajdanvolt aranykor szellemi értékrendjét, akkor az hamarabb beköszönthet, mint gondolnánk. A hátunk mögött lévő aranykor historikum, az előttünk álló aranykor misztérium, a jelen pillanat aranykora az pedig ajándék.