– Taníts engem, kérlek, hogyan tanulhatnék jobban! – őszinte igény csengett a növendék szavaiban, tiszta fény sugárzott a szemében, értelem a tekintetében. Vajon ő alkalmas növendék? Eltöprengett a mestere, hisz annyi mindent hallott már: fogadkozásokat, ígéreteket, fenyegetőzéseket… Mégsem csüggedt, tudta, nemcsak az eszményi mester ritka, az eszményi növendék is ritka. Mégis újra és újra meggyőzte magát, ha voltak is csalódásai emberekben, a Növendékben, a tanítvány intézményében nem csalódott. Remélt, remélte, hogy megtalálja az igazi növendéket. Így hát most is belefogott:
– Önző embernek hiába kedveskedsz, nem lesz elégedett. Válj ezért előbb önzetlenné, onnan már csak egy lépés az elégedettség. Persze a tanuláshoz más is kell: alázat. Nem megalázottság, nem. Az igazi alázat főhajtás az előtt, aki tud.
Növendéke szótlanul meghajtotta a fejét. Ez meghatotta a tanítót, s ő is biccentett a növendéke felé, épp csak anynyira, hogy az észre se vegye.
– Amikor aztán az önzetlenség, az elégedettség és az alázat folytán alkalmassá válik a jelölt, akkor megnyílnak előtte a tudás kapui. A legelső szükséges föltétel a tudakozódás vágya. Sok ember úgy kérdez, mintha tudná a választ, vagy
egyáltalán nem is kérdez. Ha valami nem érint, nem tudsz hozzászólni, de ne feledd, a lécet alulról és fölülről is átugorhatja az ember. Az ostobának éppúgy nincs kérdése, mint a bölcsnek, a kettő mégsem ugyanaz. De ez most mellékes – kissé elkalandozott a tanító, de közben árgus szemekkel vizsgálta növendékét. Egyetlen pillanatra sem lankadt a figyelme.
– A második lépés a hallás. Ismered azokat az embereket, akik csak a saját hangjukat szeretik hallani. Ha kérdeznek is, csak azért, hogy ők maguk válaszoljanak. De ez nem vezet sehová: hallani, hallgatni kell. Úgy is, hogy a tudakozódására adott válaszra figyel az ember, s úgy is, ahogyan a hallgatás a titkok őre…
Felcsillant a növendéke szeme: titok!
– Ha sikerül hallgatni, akkor könnyű megragadni a tárgyat. Szorosan, mint a satu, nem ereszteni, amíg meg nem adja magát a kérdés. Nem erőszakosan vagy támadólag, inkább az eltökéltség kitartásával. Ha mindenki fel is adja, te ne add fel soha! Erre gondolj! Megragadásra következik a megfigyelés és a gondolati elraktározás, amikor ráébredsz a tárgy szépségére, amikor megmutatja magát, ízessé, zamatossá válik. A bölcsek ezt a mozzanatot ahhoz hasonlítják, mint mikor vajat locsolnak a rizsre. A párálló, forró rizs tetején olvadozni kezd a sárgás vaj, és patakokban megízesíti a táplálékot. Ilyen a ráébredés.
Növendéke nagyot nyelt, oly ékesen beszélt mestere a rizsételről, hogy belesajdult a hasa.
– De ne gondold, hogy ezzel vége, a java, az igazi munka ezután következik. Ha ráébredtél a tárgy benső tartalmaira, akkor a még mélyebb elsajátítás végett kontemplálnod kell. El kell gondolnod, fel kell idézned a tárgyat, hátterével és összes vonzatával, a teljes valójában. Vetítsd a szemed elé, még inkább elméd vásznára, mintha a maga valóságában ott állna. Ekkor a tudatod lép működésbe, aminek eredménye a mélyreható elemzés, a megértés-kezdemény. Mint egy magzat, lassan fejlődik ki a teljesebb megértés, s ha ez is megvan, lépj tovább, válj céltudatossá! Látod, a megértés elméleti munkája átfordul a gyakorlatba. Még mindig érvényes a fogd meg és el ne ereszd! gondolat! Mivel már az elején szóltam az önzetlenség követelményéről, céltudatosságod sem lesz önző, kihasználó, inkább szolgáló, elszegődő, amikor tudod, mi hárul rád abból az ismeretből, ami épp feltárul előtted.
– És aztán? – rebegte a növendék. Most ő volt a megtestesült tudásszomj.
– Aztán a végső lépés, a tényismeret, az igazság látása. Mert nemcsak a tárgyakat kell vizsgálni, hanem az igazságot, a végső igazságot is.
Mondandóját alig tudta befejezni, mert a növendéke úgy ragadta meg ruhája szegélyét, mintha soha nem akarná elengedni…