A kereszt a Római Birodalomban kivégzőeszközként szolgált, holott maga a jel ősi szimbólum, amely a középpontot, kiindulást, struktúrát és a Napot jelzi.
A kereszténység alapszimbóluma ambivalens jel. Az eleven istenember keresztre feszítése élet és halál találkozása. Ki kit győzött le? A gonosz a jót? Az árnyék a fényt, a birodalom a lázadót, a főpapok a prófétát? Vagy megfordítva, a mulandóság győzetett le és alulmaradt a halál? Ne kiáltson senki blaszfémiát, de az ezoterikus kereszténység szerint Krisztus keresztjét a tudás tiltott, ám megerőszakolt paradicsomi fájából ácsolták – épp egy ács fia számára, hát nem különös?
A helyzet még furcsább lenne, ha Krisztus keresztjét az élet fájából ácsolták volna, s így az élet elevenségéből kivont fa félig-meddig holt anyagként, mint gerenda, háttér és ellenpont gyanánt szolgált volna a még eleven, de meghalásra kárhoztatott Krisztusnak.
Az istenember elevensége a halálában is győz a tudás mulandó, kiszáradt és kárhozatot eredményező fája fölött. Így az életét vesztett tudás-fa a halálában
feltámadó embernek, isteni teremtménynek lesz a támaszául. Ez az illúzió átminősülése, amikor már nem akadálya a törekvő embernek, hanem segítője, akár még az akadálytámasztás révén is. Az akadályoztató erő átminősül segítő erővé. A misztika egyik nagy titka, hogy a dolgok képesek egymásba átalakulni, átokból könnyen lesz áldás, vagy éppen megfordítva, áldásból átok.
A kereszt szárai a metszéspontot, a középpontot, az origót is kijelölik, ilyen értelemben a kereszt a létezéshez, akár a feltámadáshoz szükséges háttérinformáció. A mandalában is a bindu a középpont, ahonnan minden kisugárzott, s ami felé minden tart. Míg a kereszt szárai épp hogy csak sejtetik a köréje írható körkörösséget, a dinamikus mandala szinte lüktet. Kiáradás és visszahúzódás, koncentrikus hullámzás és a belső területek harmonikus tökéletessége sugárzik belőle, s ezt kell meglátnunk a kereszt száraiban, azok egymásra utaltságában és metszéspontjában is.
Hol keressük a kereszten a harmonikus körkörösséget? A derékszögű ácsolat merev vonalait csak a korpusz alakja oldja valamelyest. Csak nem a Megfeszített töviskoronáján kell meglelnünk a körkörösséget? Vagy a körötte csekély számban gyülekező tanítványok és követők mandalájában: Mária, Magdolna, János, arimathiai József?
Tételezzünk föl egy sokkal kedvesebb, a fájdalmas töviskorona és a hívek szerető köre között húzódó harmadik körkörös övezetet a Megfeszített szíve tájékán: a szívcsakráját. Hajdanán Krisztus a kereszten nem megtört és csüngő holtként, hanem elevenként függött. Hívogató volt, nem aszott karjain mélyen aláhulló fájdalmas haldokló, akit már csak a szögek tartanak úgy ahogy a helyén. A korai ábrázolásokon kitárt karjai egybeestek a kereszt vízszintes fájával, s így nem a fájdalmas haláláldozatot, hanem az örök életre való meghívást, egy szívbéli invitálást jeleztek. S a kereszt szárainak metszéspontjában ott volt, és ott van Jézus szíve, amit oly nagy tisztelet övez. Ez a középpont, origó és bindu, áttörési pont és az áhítat útjának kapuja. Így a fájdalmas keresztút, a Via Crucis metamorfózisban átminősül, és Via Cordis, a szív útja válik belőle. Egy centrumát vesztett világban még fontosabbá válik a középpont meglelése. Valóságos kincs ez a pont, ami origó és végcél, alfa és ómega egyszerre.
És itt egyfajta újjászületésben oltódik egymásba a keresztté ácsolt tudás fája és a meg nem ízlelt gyümölcsű élet fája. Ez a korlátok és a mulandóság veresége, ez az igazi tudás, ez az élet győzelme a halál fölött, és így a tudás átfűtötte szívbéli lelkesedés lesz az alap, a háttér, a mögöttes, láthatatlan rendező elv... és a gyakorlat a törekvő ember számára. Elcsökevényesedik a hanyatlás és lassan felemelkedés lesz belőle.