Vészhelyzetben sok állat megdermed, halottnak vagy legalábbis élettelennek tetteti magát. Mozdulatlanná dermed, és vagy a mimikrit használva igyekszik beleolvadni környezetébe, hogy így eltűnjön a prédalesők elől, vagy dermedtségével azt sugallja, tápláléknak nem alkalmas. Aztán amikor elmúlik a veszély, felszökken, megrázza magát, és megy tovább.
Vészhelyzetben az ember is hasonlóképpen viselkedik. Amíg tart a stresszhelyzet, az egyik ember megdermed, a másik a feszültség alatt is megőrzi döntésés cselekvőképességét, de amint elmúlt a közvetlen veszély, kitör rajta a remegés. Mintha ilyen helyzetekben inkább az ösztönlény mutatkozna meg az emberben. De ha értelmes lények vagyunk, akkor érdemes az ösztönös reakciót tudatosan is alkalmazni.
A szenvedések olykor természeti csapások formájában érik az embert, máskor – s talán ez a leggyakoribb – embertársai és más élőlények okozzák, de ha egyik forrás sem aktív, akkor a szomatikus és
pszichés rendszeréből is fakadhatnak. Ha nincs gondunk, sokszor csinálunk magunknak. Így az ember látszólag rengetegféle gonddal-bajjal küzd, traumák, szorongások, bizonytalanság, ezernyi testi és lelki nyomorúság. Elég megkapargatni a felszínt, s nyomban láthatóvá válnak a sebesülések. A sokféleség látszata ellenére néhány alapvető forrásra redukálhatók a gondok.
Az első problémakör a gyermekkorhoz köthető, és főként a szülőkkel kapcsolatos viszonyra vezethető vissza. Közismert a mondás, miszerint minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő, legtöbbször az anyja. Az anya gondoskodása és az apa példája a véltnél sokkal mélyebb hatást gyakorol, s elég egy gyermekkori trauma, a szülői viszony rendezetlensége, vagy egy válás, ami aztán egy életre képes megnyomorítani az embert.
A másik fő problémakör a nemi identitással kapcsolatos: felfokozott szenvedély vagy halvérűség, fehérmájúság vagy frigiditás, sikerek a nőknél vagy visszautasítás… Súlyos identitás kérdés a termékenység vagy a gyermektelenség, de a párválasztás nehézségei is. Ha egyedül él valaki, azért sír, ha van mellette valaki, akkor azért.
Végül a harmadik nagy problémakör az önértékelés, önbecsülés kérdése. Az egészséges önbizalom táplál, és mélyen összefügg a létezésbe, a teremtés értelmébe vetett ősbizalommal. Az ősbizalom nyomán az esetleges önbizalomhiányt is könnyebb kezelni, a hiteles önértékelés pedig már spirituális feladatnak számít.
Az élet szembenézésre tanít, embertársaink és az élethelyzetek tükröt tartanak elénk. Az értelmes ember nem dobja el s töri össze a tükröt, hanem belenéz, és megvizsgálja, mit lát.
Nem nyer azzal semmit, ha elodázza a szembenézést, csak tovább cipeli életének ballasztjait. Túl késő, hogyha ötvenéves fejjel még csak töpreng azon valaki, hátha a szüleihez fűződő rendezetlen viszonya miatt érzi csapnivalónak az életét!? Jobb hamarabb túlesni a szembenézés kellemetlenségein. A múltnak nem a terheit, csak a tanulságait érdemes magunkkal vinni.
Ahogyan a kutya is megrázza magát, amikor a vízből kimászik a partra, a felkészült ember is megrázza magát, tudatosan, bátran: „Nem vagyok azonos a traumákkal, nem a fájdalmaim vagyok! Nem erről szól az életem! Hálás vagyok minden jóért és megköszönök minden nehézséget. Amit nekem kell elhordoznom, vállalom, ami nem az én terhem, leteszem. Megbocsájtás…”
A beléd égett nyomorúság bénultsága után rázd meg magad, hadd szakadjon le rólad mindaz, mi nem te vagy. Gyakorold a megbocsátást, az könnyűvé teszi a szívedet, s végre szabadon, bizakodva élhetsz. Akinek van célja az életben, annak a nehézség is hasznos, akinek nincsen, annak halálos.