Emberi viszonyok

Az ember társas lény. Viszonyaink alapvetően határoznak meg minket. Mindannyian atyáink fiai és anyáink leányai vagyunk, elődeinknek utódai, utódainknak elődei. E beágyazottság folytán a legnagyobb örömöket általában emberek társaságában éljük meg, de a legnagyobb szenvedéseket is. Csalódásaink eszközei legtöbbször imádott embertársaink, de hátha elkerülni kívánt felebarátaink lesznek legjelentősebb felismeréseink előmozdítói…

Léteznek kívánt és kellemes társaságok, sőt, álomviszonyok, és vannak kényszerű helyzetek, elkerülhetetlen társaink, akik inkább kellemetlenek. Imádottunk társaságát egy percre sem akarjuk nélkülözni, míg mások egyenesen a terhünkre vannak.

Az emberi viszonyok mintha valami örök mintázatra készültek volna, talán a barátság és az ellenségesség, a szeretet és irtózat egyaránt léteznek mint princípiumok, s társas kapcsolataink ezek szerint formálódnak. Ahhoz, hogy másokkal őszintén, hitelesen és eredményesen társulhassunk, előbb önmagunkat kell alaposan megismerni, felmérni reakcióinkat, megérteni működéseinket s majdan fegyelmezni viszontválaszainkat.

Ezért igaz a mondás: nézz magadba, és megértesz másokat, nézz másokra, és megérted önmagad… Az ember tükör a számunkra, s a tükröt – ezt a misztikus, valóságba pillantó eszközt – nem törjük össze, hanem belenézünk. És mi az, amit szeretünk vagy éppen nem szeretünk embertársainkban? Igen, az, amik mi magunk vagyunk, vagy éppen az, amik mi nem vagyunk. Hasonló a hasonlóhoz húz, ugyanakkor az ellentétek egyszerre vonzzák és taszítják is egymást. Az emberi viszonyok pedig, ha elveket, princípiumokat tükröznek, akkor az istenes viszonyokat is megidézhetik. S ahogyan egyszer keressük embertársaink közelségét, másszor elkerülni igyekszünk mindenkit, az istenihez fűződő viszonyunk is lehet ugyanilyen ambivalens. Ha kivetettségben él az ember, társaságra vágyik, ha társasága van, akkor egyedüllét kellene. Ki érti ezt?

Be kell látni, a társulás nem feltétel nélküli, mint ahogyan a tánc sem feltétel nélküli, mert muzsika nélkül éppúgy nem lehet táncolni, mint anélkül, hogy engednénk a felkérésnek. A muzsika a mindenség rezgése, a felkérés pedig az isteni invitálás. Ha nem válaszolsz a felkérésre, nem gond, de akkor ne panaszkodj, hogy veled senki sem táncol.

Sokszor azért keressük a társaságot, hogy elvegyüljünk benne, láthatatlanná váljunk a tömegben. Máskor támogatást, közönséget keres az ember és nem közösséget. Ám áldozathozatal nélkül társulni roppant önző dolog. S noha olykor szükség van a társaság nyáj-biztonságára, be kell lássuk, nem lehet mindig más mögé bújni, másra hivatkozni. Egymagunkban is meg kell állnunk, akkor talán emberi viszonyaink is más minőséget öltenek. Persze nagyon jó, ha vannak társaink, biztos pontjaink, valójában lehetetlen is ezek nélkül élni. De ezek a támaszok sokfélék. Aki nem akarja, hogy emelkedj, az valójában lehúz.

Alapvetően három szinten társulunk: alacsonyabb, paritásban lévő és magasabb igazodásban. Az adott társulás szerint alakul a két ember közötti áramlás és kommunikáció is. Az energia a magasabb szintről árad az alacsonyabb felé.

Viaskodni kivel érdemes? A nálad erősebb ellenféllel nem, mert akkor biztosan alulmaradsz. A nálad gyengébbel méltatlan kiállni, mert ott biztosan győzelmet aratsz. Akkor marad az egyenrangú küzdőfél, de azzal meg minek viaskodni, hogyha barátságot is köthetsz vele?

Hiába élnek társas kapcsolatokban az emberek, sokan mégis elhagyatottnak, magányosnak érzik magukat. Könnyen lehet, hogy saját álmaikkal akarnak társulni, nem a másik emberrel.