Egyesek azt mondják: a földi élet során egy süllyedő hajón táncolunk. Mi volna ez, tébolyult danse macabre? Az élet vagy az elmúlás bánatát haláltáncba fojtja az ember? Sokan felvázolták már a dilemmát: mit tennél, ha megtudnád, halálos betegségben szenvedsz, vagy ha tudnád, egy napod van csak hátra az életedből? A két szélsőséges választás a vészterhes kapkodás egyfelől, hogy minden hibáját kijavítsa, minden adósságát lerója az ember, s a tébolyult haláltánc másfelől, amikor morbid mulatságba fojtja tehetetlenségét. De van egy harmadik megoldás is, amikor nem változik semmi, ugyanúgy élsz, mint addig, nincs kapkodás, nincs mámor. Ez azok megoldása, akik ugyan számítanak a legjobbra, de felkészülnek a legrosszabb eshetőségre, akik úgy élnek, mintha ez volna az utolsó napjuk, de az öröklétre készülnek.
A korsóban benne foglalt tér akkor is a helyén marad, ha a korsót máshová viszik, hiszen a korsó mozdult máshová csupán, s nem a tér. A teret magába foglaló korsó akár darabokra is törhet, a tér érintetlen marad s nem pusztul a korsóval. A térhez hasonló a lélek is. (Brahmabindu-upanisad 13.)
Az optimista azt mondja, a lehető legjobb világban élünk, míg a pesszimista válaszol: sajnos ez így igaz, ennél csak rosszabb jöhet. Ez a dolgok állását tekintve akár igaz is lehet. Az elégedettség azonban láthatóan nem a dolgok külső állásától függ, sokkal inkább az ember belső meggyőződésétől. Az emberek nem attól szenvednek, ahogyan a dolgok vannak, hanem attól, ahogyan azokat értékelik. Csak addig panaszkodsz, hogy nincs cipőd, amíg nem találkozol olyan emberrel, akinek nincs lába…
Ezért nem a világ megváltoztatásával kell foglalkozni, hanem a belső értékrend csiszolásával. Impulzusok mindenképpen érnek bennünket, de milyen válaszokat tudunk nyújtani? Igaz-e, hogy a világ azt visszhangozza, amit belekiáltunk? Ezt nem elhinni kell vagy elmélkedni fölötte, hanem kipróbálni.
De fölmerül egy súlyos morális kérdés: ha a világ süllyedőben van, szabad-e ez ellen tenni? Ha a mindenség nagy törvényszerűségei szerint egy rendszernek le kell bomlania, hogy majdan egy újabb szerveződés elinduljon, akkor valóban felelősség terhelné azt, aki a lebomlás munkáját akadályozná, mert ezzel késleltetné a megújulást.
Nos, meglehet a világmindenség sorsát közvetlenül nem tudjuk befolyásolni – vagyis a dolgok állása olyan, amilyen – de saját hozzáállásunkon finomíthatunk. Ha a nagy tendenciákon nem tudunk változtatni, akkor cselekedjünk kicsiben! A világ lebomlásán annyian dolgoznak, mi inkább az értékmentés mellett kötelezzük el magunkat! Attól, hogy a világ süllyed, vagy tudományosabban fogalmazva az entrópia felé tart, még érdemes az emelkedést, épülést, megvilágosodást szolgálni. Hét tulajdonság vezet sikerre: bátorság, türelem, fegyelem, tisztaság, könyörület, ékes beszéd és nem-ártás. Azt is meg kell vizsgálnunk, milyen feltételek esetén tudunk ekként reagálni. Tudunk-e bátrak lenni szorult helyzetben, béketűrők maradunk-e, ha elfogy a türelmünk? Mi késztet fegyelemre, van-e igényünk a tisztaságra, tudunk-e könyörülettel élni? Hajlandók vagyunk-e megadni a szavak becsületét, s megvan-e bennünk a békesség?
A lelki élet célja a tudatos önvaló birtokba vétele, míg a lelki szeretet célja a birtokba vett tudatos önvaló meghódolása Isten előtt. A lélek természetes helyzete az Istenhez tartozás, eredeti hivatása pedig az isteni harmónia örömteli szolgálata. Ez a rész könnyű, ami nehéz, az nem más, mint az elme megfékezése és legyőzése.