Ezerszer sétáltál már az utcán. Úton jársz – elcsépelt közhely, mégis igaz. És mennyiféle az út! Köves és sima, lejtős és emelkedő, burkolt és poros, egyenes és kanyargós, havas és vizes, hegyoldalba vágott kapaszkodó vagy a pusztán nyílegyenes pálya, zarándokút vagy csöndes utca, ösvény vagy magisztrál, szűk sikátor vagy fényes promenád… Arról nem is beszélve, hogy olykor a semmibe vész, vagy egyenesen zsákutca.
A sokféle burkolat közül nekem talán az apró kockakő a legkedvesebb. Millió kockát rakosgattak egymás mellé a szorgos kezek – micsoda türelem, kitartás és jövőbelátás! Hogy a néhány ujjnyi kockákból egyszer út lesz, amely elindul valahonnan és vezet valahová, nem akárhová, hanem valahová. Az apró kockaköves út az ember hitének diadala, pedig minden a kőfejtőben kezdődik, ahonnan még nem látszik, merre vezet majd az út.
De ha kitapossák az utat, akkor előbbutóbb követői is lesznek, akik használják, járják, célba jutnak rajta. Talán az
emberiség első lépése jelölte ki az utat magát, a mindenkori ösvényt, amit járni kell? Az első lépéssel kezdődött minden? S az első lépés jelölte volna ki a földkerekség összes útját, legyen az akár erdei csapás vagy főút? És mindannyian csak valakinek a nyomába léphetünk, nincs járatlan út, amiért a járt utakat elhagyhatnánk? Kényszerűen úton járók és nyomkövetők vagyunk mindannyian? Lépés lépés után, jobb, bal, megint jobb és haladunk… Néha keservesen, négykézláb kúszol-mászol, máskor a talpad alá simul az út, minden megy magától, sőt néha arasznyival fölötte jársz, bár ez nem az út érdeme…
Gondolkodtál-e valaha azon, mi tartja össze a köveket? Mi az a mágikus erő, ami a szögletességük ellenére is szanaszét gördülő apró köveket összerendezi, s a helyükön tartja? Gondolhatnád, a szegély. Az utat a szegély csinálja, ha nincs szegély, nincs út sem. Érzed magad is, gyönge és hibás az érvelés. Ahogyan a partszegély sem teremti a folyót, hanem csak a medrét, mert a folyó az víz, mindössze víz, úgy az utat sem a szegélykő csinálja, mert az út az van, az tisztán csak út.
Az apró köveket a még apróbb összetevők tartják össze: zúzalék, homok, sőt, a láthatatlanok, a verejték és akarat. A térkő önmagában odébb gördül, a homok magában szétfolyik. A kettő együtt összetart. A beágyazottság számít. A nagy kövek közeit kisebbekkel rakod ki, és a kicsit s a nagyot is homokba ágyazod, s mikor elkészültél, homokkal szórod föl az egészet, és türelmes mozdulatokkal bedolgozod az apró szemű homokot a kövek közeibe. Víz sodorja helyükre azokat a homokszemeket, amikkel a seprű nem bírt. Nagy, kisebb, még kisebb…
A kerék zajosan gördül az efféle úton, de jól kapaszkodik. A gyalogszerrel járó hálásan közlekedik, bár talpa érzi az egyenetlenséget. Nem sima ez az út, de éppen ez teszi jelentőssé. A ritkán használt kockaköves út széléről hódítani indul a növényzet: indák, ágak hajlanak az útra, a kövek réseiben megtelepszik a fű, a kifordult kövek helyét a megbomlott rendben átveszik a gyomok és dudvák, a legzordabb körülmények nagy túlélői.
Emelj fel két ilyen kifordult kockakövet az út szegélyéről, és tedd egy üvegkorsóba. Teli van a korsó, a két kockakő kitölti. Tégy mellé kisebb köveket – most már igazán teli van, kitöltötted a közöket! Végy száraz homokot, és finoman szórd a korsóba – több maroknyi belefért, s ha megrázod a korsót, a kövek és kavicsok közeit teljesen kitöltik a homokszemek – ezúttal aztán tényleg teli a korsó! De végy vizet, azt még mindig tudsz rátölteni. A homok felszívja a vizet, nedvesen körbeágyazza a kisebb kavicsokat és együtt ölelik a két követ… Apró, nagyobbacska, nagy…