A létesülés szenvedés – mondotta Buddha, míg egy kortárs buddhista tanító ezt a következőképpen fogalmazta át: a létesülés szenvedés volt.

Hogy a létesüléssel járó szenvedést utalhatjuk-e a múlt idők hatókörébe, s kiiktathatjuk-e a jelen idő tapasztalatai közül, azt mindenkinek magának kell eldöntenie, de a szenvedéselmélettel mindenképpen érdemes foglalkoznunk, éppen annak érdekében, hogy szembe tudjunk nézni a földi lét eme sajátságos dimenziójával, és hatásos, releváns válaszokat tudjunk megfogalmazni. A szenvedés ontológiai tényét sem a Nyugat, sem a Kelet nem tagadja.

A keleti világszemléletet sokan vádolják pesszimizmussal: örök visszatérés, kiábrándultság, alulambicionáltság, lehetne sorolni a sztereotip jelzőket, amiket

azonban nyugodtan elfelejthetünk, hiszen egyrészt a Kelet is rohamosan nyugatiasodik, másrészt a lelki emberekre inkább a törekvés a jellemző, mint a közönyösség. Ám a lelki tevékenység és az anyagi nyüzsgés között jelentős különbség van. A léleklátó bölcsnek az emberek ébrenléte éjszaka, ám amikor mindenki alszik, ő ébren van.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy az élet inkább örömteli-e, vagy szenvedéssel teli, a felelet az életkortól is függ. A fiatal generáció inkább örömtelinek, az érettebb korosztály inkább szenvedéssel telinek éli meg a világot. Remélhetőleg, ha igazi bölcseknek tennénk fel a kérdést, ők ismét az örömteli élet mellett állnának ki – de már érettebb fokon, a lelki felismerések, a beteljesülés emelkedett nézőpontjának köszönhetően.

Fiatal korában Buddha sem találkozott semmiféle szenvedéssel. Atyja olyan környezetben óhajtotta nevelni fiát, amely minden lehetséges szenvedéstől, sőt az élet természetes realitásaitól is védve tartja őt. A Dharmaraksától származó Buddhacsarita című költemény szerint ezért volt roppant megdöbbentő Buddha számára, amikor először mozdult ki a paradicsomi körülményeket nyújtó palotából, s megpillantott egy öregembert. Kocsihajtója mondotta el, hogy a hajlott testtartás, a tétova járás, az őszülés és a ráncok az öregség tünetegyüttese, s hogy a megvénülés egyszer mindenkit elér. Hasonló meglepetést váltott ki az ifjú hercegből a beteg ember látványa, majd a halotti menet, s így szólt:

Mily megrázó az ember sorsformája.

Hogyan lehet itt gondtalanul élni,

ha porrá válik végtére a testünk?

Ám, mintha szívünk helyén kő heverne,

nem észleljük ez élet röpkeségét.

Ez a gyönyörű példázat az élet három alapvető szenvedését sorolja fel: a betegséget, az öregséget és a halált, amelyek mellé negyedikként a lélek örök életét és így a reinkarnációt magától értetődőnek tekintő keleti szemlélet a megszületést is oda sorolja. Jóllehet a mi nyugati kultúránk a születést örömteli eseménynek tartja, Keleten ezt a karmaláncolat egyik szemének tekintik, amely szükségképpen illeszkedik a kényszerű következmények sorába. A megszületés oka pedig a létesülés vágya, a trisná, vagy létszomj. Buddha négy nemes igazságra alapozta tanait, melyek szerint: 1) a világ szenvedésekkel teli; 2) a létszomj, a vágy az oka a világi létnek; 3) ami megszüntethető, ha megszűnik a vágy; 4) ami végett ismerni kell a helyes utat.

Keleten tudják, hogy az élet szenvedés, és mégis derűsek az emberek. Nyugaton mi azt reméljük, hogy az élet öröm – és mégsem vagyunk boldogok. Itt valami nincs rendben…