Hajdanán minden szépség a nők kezében volt – a múzsák gondozták a Szépet, mellettük a férfiak legföljebb okosak lehettek. A múzsákat eredetileg forrásnimfáknak tekintették, az ihlet pedig felfakadó vizeik áldása volt. A múzsák a költészet, zene és tánc ihlető szellemei, kultuszuk a Parnasszus-hegyen a Kasztalia-forrással kapcsolatosan és a Helikon-hegyen az Aganippé és Hippokréné források mellett virágzott. Szentélyük a Museion, ami az újkori múzeumban él tovább. Hésziodosz óta kilenc múzsáról beszélünk: Kleio (Dicsőítő) a hősköltemény és a történetírás múzsája, kezében papírtekerccsel; Euterpé (Gyönyörködtető) a líráé, fuvolával; Thaleia (Jókedv) a vígjátéké, komikus álarccal; Melpomené (Éneklő) a tragédia ihletője tragikus álarccal; a lantoskezű Terpszikhoré (Táncoskedvű) a táncé; a kis lantot pengető Erato (Szerelmes) a szerelmi daloké; a fátyolos Polühümnia (Himnuszbő) a vallási költészeté; a glóbuszt tartó Uránia
(Égi) a csillagászati és általában a tanító költészeté; az írótáblás Kalliopé (Széphangú) pedig a hősköltészeté. Ők sugallják a földieknek a megfelelő gondolatokat, ők adják az ihletet, segítik az alkotás munkáját.
Lehetséges, hogy mára elapadtak a hegyi források? Hiszen maguk a műfajok is idejétmúltnak tűnnek, s ha nincs, aki művelje azokat, bizony viszszahúzódnak, láthatatlanná válnak a múzsák. Kit áldanának meg az ihletett pillanatokkal?
Az égi ihlet múzsái helyébe a pikkelyes fejű, rézkezű és aranyszárnyú, ijesztő Gorgók ültek volna? Ők bizonyára nem a szép művészetek ihletői. A művészet kivetkőzni látszik klasszikus szerepeiből, s ma sokszor a rút diadalmaskodik. A visszaélés a széppel pedig biztos halál a múzsáknak. Haldokolni látszik a szépség és fuldokolni látszik az ember. Nehéz a XXI. században az esztétikáról beszélni, hisz a szépség ambivalens módon egyszerre eltűnni látszik, mégis beszivárog a mindennapjainkba – csakhogy immár bulvárszépség gyanánt.
„Ha a költészet volt az ősi kor bölcselete, akkor talán a bölcselet a mi korunk költészete, – mondta Alexander Vinet (1797-1847) – s ez a szabadság visszanyerésének új módszere.” Helyettesítsük e képletbe a szépséget és a boldogságot – ha a múlt boldogsága a szépség volt, a jelen szépsége talán a boldogság lesz? Már-már ideális helyzet volna…
Hol tartunk ma? Jóllehet az ember igénye a szépség iránt mintha a kezdet kezdetekor a szívébe ojtott szükséglete volna, mégis, oly sok hitványsággal vétkezik a szépség istene ellen. A régiek a szép szükségszerű velejárójának tartották a jót és az igazat – ez volt a klasszikus kor szentháromsága. Hass, alkoss, gyarapíts! – szól a reformkor földies szelleme, s mi maradt mára? Vegyél, egyél és legyél? Butulj, élvezz és engedelmeskedj? Nem csoda, hogyha ennek a korszellemnek a múzsák nem akarnak ihletői lenni.
Vissza a széphez! Vissza az egyszerűhöz, vissza a tisztához! „Mindaz, ami valamiképpen szép, önmagában szép és önmagában tökéletes, s a dicséret nem alkotóeleme. A dicséret által sem silányabbá, sem jobbá nem válik. … Ami valóban szép, ugyan kell-e annak a dicséret? … Veszít-e értékéből a smaragd, ha nem magasztalják? Hát az arany, az elefántcsont, a bíbor, a dal, a kő, a virág, a csemetefa?” – teszi fel a kérdést Marcus Aurelius Vallomásaiban (IV.20. ford. Vajda László).
A modern kor véghezvitte a természeti, a művészi és az erkölcsi szép trónfosztását. A rút hatalombitorlása után itt az ideje a metafizikai Szép restaurációjának! Nem visszafelé, horizontálisan haladunk, hanem emelkedően, az ég felé! Mert a végső, isteni Szépség az egyetemes emberi érdek, ami mindent a harmónia varázsos fényébe burkolhat… Ez lesz a metafizikai esztétika, a Szépség diadala.