Ciszterciek építik a templomukat. Öten vágnak neki a bazilika építésének a hegy magasán. Ember sehol, segítség sehol, de van hit, van lelkesültség, van olyan cél, ami évszázadokra motivál. Kőre követ, aztán a gerenda, kapuzat és boltozat – minden a helyére kerül. A templom azonban mégsem kőből hanem meggyőződésből épül. Aztán évszázadokkal később, amikor megkopott a hit, s a legtöbben elvesztették a lelkesedésüket, megint: ember sehol, segítség sehol. Hiába szilárdultak meg a tulajdonviszonyok, kihalt a környék.
Küzdeni kell, amíg feljutok az épülethez: az esetleges vízfolyás, talán a szent forrás vízere faleveleket sodor lefelé az ösvényen, amin fölfelé kapaszkodom. A falu széléről kanyarog a kis gyalogút, kaptató, pihenő, a tűző nap melegíti hátam, végigfut egy verejtékcsepp… minden idilli. Ember közelsége nem zavarja meg az áhítatot, de az Isten közelsége kitapintható. Még néhány lépcső, és máris ott a hatalmas épület – szigorú vonalak, mértani arányok, az isteni harmónia és kozmikus rend kőből megformált ritmusa. Arcom az égnek emelem ahogy a torony tetejét fürkészem, aztán a kapu kulcslyukán át belesek a homályos belső térbe. Zárva a kapu. De kiszűrődik valami kósza hang, a templomi ének szava, vagy csak a visszhangja? Száz évekkel ezelőtt elhangzott szent énekek már nem is hallható foszlányai? Vagy csak a levegő sivít a kulcslyukban? Gondolatban mégis a fülembe csendül az énekhang, mintha csatlakozna a négy misztikus hang játékához, az isteni fuvolaszó, a csengettyűk, a szent nevek s a dicsőítő himnuszok titkos harmóniájához.
Erővel szakítom el magam a titkos hangok hallgatásától. Az épület mellett romok: kőcsíkok jelölik egy hajdani nagyobb épület alaprajzát. Ez lehetett a kolostor, mert ahol a templom, ott a kolostor – ez szerzetesrendi templom volt. Ma már csak fű sarjad ott, ahol hajdanán a szakács lépdelt, vagy éppen az ispotályban feküdtek a lázas barátok, vagy ahol a kerengőn át hajnalban misére indultak… Nyírott fű a környezetben, a vad természet kicsit visszább szorult, be a fák közé, vissza a rengetegbe, túl a hegy nyergén. A környezet nem elrejti, inkább megmutatja a pazar épületet, az pedig kőbe metszett állhatatossággal tekint le a hegyről, le a völgy, a falu, a világ felé.
A nap körülmossa az épületet, áztatja a tetejét, nyaldossa az oldalát, fényes özönében füröszti a köveit. Bal felé indulva kerülöm meg az épületet, ez az áldásos irány, ahogyan a Nap jár. Fönt a Napfény, lent a Nap-út. Ez a világosság ösvénye. Minden szép, minden jelentős, de ahogy körbeérek, visszás látványba ütközöm. A homlokzat jobb oldalán egy kapu, egy befalazott kapu. Micsoda ellentét! Átjárhatatlan kapu, kirekesztő bejárat, ha egyszer bejutottál, nincs visszaút, bennragadtál a szentség terében, nincs kijárat… De én kívül vagyok, s jóllehet a templom nagy kapuja zárva, így azon keresztül sem lehet bejutni, de ott mégis megvan a remény, hogy alkalomadtán feltárul a kapu, s szárnyait nyitogatván nemcsak meginvitálja, hanem be is ereszti a híveket. De itt, a befalazott kapunál? Ugyan milyen esélyről beszélhetünk? Már csak a jelzés maradt: hajdanán ez kapu, átjáró, bejárat volt – de a befalazásnak köszönhetően értelmét vesztette. Kapunak bizonyosan nem kapu, és falnak sem igazán fal. Mit érzett a kőmíves avagy szerzetes, amikor egymásra rakta a köveket, s malterral tapasztotta azokat egymáshoz? „Elvégzem a feladatom, ez a szolgálat” – vagy eszébe jutott munkájának lehetetlenül furcsa mivolta? Mennyivel jobb ajtót vágni a falon, semmint befalazni egy átjárót?!
Én odaállok az átjárhatatlan fal elé, kinyújtott két kezem a kapupilléreket éri, mellkasom a köveknek feszül. Mintha beszívnám a templombelső tömjéneshűs levegőjét. Talán a kövek sugallják, úgy mondja gondolatom: Hadd legyek én átjáró, nyitott kapu annak, aki rajtam keresztül szeretne beljebb kerülni a szentség birodalmába…