Romok közt járok: hajdani dicsőség – ma kőhalom. Egykor királyi székhely, nagy kolostor, nemesek, barátok és közemberek sokaságának találkozó helye, áramlottak az emberek, rakományok és eszmék. A magaslatról a napi járóföldre lévő távoli állóvíz idáig nyúló mocsárvidéke látszott. Mára meghaltak a királyok, elapadt a víz, elvesztek az emberek, leomlottak a falak. Egy oszlop maradt meg a kerengő sarkán, az egykori udvart csak az alapfalak vonalai jelölik ki, mesterséges fűszerkert próbálja vakon felidézni a hajdanvolt kolostori herbáriumot. Egy sírkő alatt néhai király fekszik, az idő súlyos rétegei alatt ott rejtőzik a múlt. A múlt törmelékein járok, mintha a jelen a hajdan cserepeiből állna össze, de csak töredékes torzót alkot.

Noha fennköltek a romok, és érződik az egykori hatalom koncentrációja, mégsem dobban meg a szívem. Hivatalos, előírásszerű az emlékpark, élettelen a környezet, a múlt végérvényesen elmúlt. Hátat fordítok a hivatalos romkertnek, és nekivágok a dombok közé vezető ösvénynek, mondják, ez egy másik emlékhelyhez vezet. A tér a vadon, a kor a királyok és kolostorok előtti idő. Itt nincs kő, nincs alaprajz, nincs megmaradt boltozat és felidézett fűszerkert, de van mohos fatörzs, a természet alkotta térkép,

faragott kő helyett az ég boltozata és az anyatermészet nyers, bátor őskertje. Nincs király, de van rend, nincs rendelet, de van törvény, nincs szabály, de van igazság.

Csönd. Ember sehol, de az egyedüllét nem magányos. Egymásra hányt nyers kőhalom jelöli ki az ősidőket idéző emlékhelyet a tisztáson: egy mondat, egy színes szalag, elszáradt virágszirmok. A fák levéltelen korona-gyűrűje tágas térséget hagy szabadon a végtelen égboltból. Szél nincs, felhő sincs, a külső csönd megteremti a benső csönd összes rajtam kívül álló feltételét.

– Krááá, krááá… – szól egy érdes hang a magasból. Mégsem vagyok egyedül. Mondanám, varjú köröz az égen, de nem, más a röpte, más a hangja. Holló az, nem fehér, hanem fekete holló. Magasan röpül, köröz, siklik és közben olykor-olykor megszólal. Nem csapatostul jár, mint a varjak, hanem magányos – lehet, őre a szent helynek, s most a betolakodóra felügyel? Megelevenedő ősi totemállat, a teremtés titkainak tudója, az idő letéteményese – ilyeneket mondanak a hollóról. Az északi isteneknek a hollók az emberiségről visznek üzenetet, és titkaikat csak az arra méltókra bízzák rá.

Az égbe tekingetek, próbálom követni körözését. Ő figyel. Amikor a hangját utánozva válaszolok, kicsit kivár, és ő is károg. Beszélgetünk. Hűséges és monogám társ a holló, és most velem ismerkedik. Bár a halál hírvivőjének, az elmúlás madarának is tartják, mégsem vészjósló a társasága, igaz, nem merészkedik közelebb. Csak a szentekkel van jóban a holló, nekik eledelt visz, ezt sok legenda elbeszéli. Mozdulok, körbejárok, kicsit eltávolodok a jelölő kőhalomtól, ő is eltűnik. Az égbe kiáltok: krááá – felbukkan ismét és válaszol. Varázsigéje a változásról szól. Évezredes életű ősöreg holló lehet, akit a sors rendelt a rejtett zarándokhely őrzésére? Talán felismerni vél, reméli, hátha találkoztunk már? A korona-gyűrű által szabadon hagyott térségben köröz, magasan, de hátha helyet cseréltünk már ezerszer?

Voltam egykor én a holló, és ő a táltos? Most ő a helyőrző madárjószág, s én az idetévedt látogató. Szeretném én is hinni, nem most találkozunk először. Adnék neki eleséget, de túl messzi van. Kááár…

Érzem, akkor is figyelemmel kísér, amikor örökzöld ágat helyezek el a kőhalomnál, amikor fohásszal és fogadalommal áldozok az ősöknek – így talán neki is, a régi bajtársnak. Egy ideje hallgat. Szedelőzködöm, búcsúképpen az ég felé emelem arcom, őt fürkészem a magasban. Megérezte, ő is búcsúzik. Hangtalanul siklik tova, eltűnik a fák meztelen koronáinak sziluettje mögött, mintha sosem járt volna itt. Néhány lépés, és utánam sem marad nyom, mintha sosem jártam volna itt. De velem marad az ő emléke, sőt eleven valósága, és ki tudja, ő mit visz magával – belőlem?