Az ember szeret logikusan gondolkodni, bár következetesnek maradni a gondolkodás során roppant nehéz. Ha intellektuális téren nem sikerül következetesnek maradni, akkor hogyan várjuk, hogy erkölcsi szinten azok lehetünk? Szinte képtelenség…
Az indiai kultúrában a logika kezdete a mitikus időkre nyúlik vissza. Jócskán Buddha megjelenése előtt már fejlett logikai iskolák léteztek, és érdekes módon nem csupán a módszeres gondolkodás vagy az érveléstechnika témáját elemezték, hanem az intellektuális készségeket az ember lelki céljainak elérése végett igyekeztek mozgósítani. Magyarán az ősi logikai gondolkodásnak szellemi-metafizikai céljai lehettek.
Az egyik legkorábbi forrást csak utalásokból ismerjük, A logikai gondolkodás szabálykönyve nem maradt fenn. Annyit tudunk, hogy a nagy hősi eposz, a Mahábhárata megemlíti ennek újrafogalmazását. A Kr. e. 300 táján működő politológus, Csánakja a kor gondolati iskolái között említi a logikát.
A hivatkozásokból tudjuk, hogy A logikai gondolkodás szabálykönyve milyen
témákkal foglalkozott. Többek között az anyag és szellem kérdésével, a természet célszerűségével, a lelkek sokaságával, kapcsolataikkal és tétlenségükkel, illetve a kategóriák kibontakozásával.
A szabálykönyv kijelentette, hogy a helytelen tudás és az elégedettség komoly akadály a lelki fejlődés terén. Az előbbi értelemszerű, de miként válik akadállyá az elégedettség? Logikusan azt gondolhatnánk, az elégedettség a jóga egyik gyakorlata, a lelki folyamat egyik tetszetős eredménye…
A hibás, helytelen tudás ötféle fajtája közül i) az egyszerű tudatlanság az első, ami a sötétséghez hasonlatos. Az ii) egoista öntudat az illúzióval azonosítható, de a belőle fakadó iii) ragaszkodás a mélységes káprázathoz fogható. Ha van ragaszkodás, óhatatlan az iv) ellenszenv vagy irtózat, ami valóságos pokoli tudatállapot, aminél csak a v) félreértett önszeretet végzetesebb, ezt a pokol legmélyebb bugyrához hasonlítják. Nem vitás, ezek a tévedések, illetve hiányosságok akadályozzák a megvilágosodást. De az elégedettség?
Ha az emberi életnek általában, és a logika tudományának különösképpen az üdvösség elérése a célja, akkor az elégedettség alábbi fajai valós akadályt jelenthetnek.
i) Egyesek állítják, nincs szükség erőfeszítésre, mert a természet automatikusan meghozza az üdvösséget, pedig úgy tartják, egy keréken nem halad a kordé: az isteni kegyelem és az emberi erőfeszítés egyaránt szükséges. Mások szerint ii) nem szükséges a meditáció, elegendő lemondani a családi életről. A remeték egyik legfőbb gyakorlata éppen a meditáció volna, hiszen a családos lét pragmatikus gyakorlataival szemben ők mentális síkon áldozhatnak. A halogatók szerint iii) fölös a sietség, mert az üdvösség megjön a maga idején, míg a fatalisták állítják iv) az üdvösség sors kérdése.
Az anyagi létezésbe belebonyolódott embert a lustaságokká súlyosbodó gondok is hátráltatják, például i) a megélhetés gondjaiból fakadó enerváltság. Erre válasz az, hogy az Isten cselekedetté válik az emberben… A ii) már felhalmozott vagyon védelmezéséből, illetve iii) a dolgok természetes elhasználódásából is fakadhat lustaság, az előbbi inkább a megelégedettség, az utóbbi pedig egyfajta csüggedés formájában. A töprengő rájön, hogy iv) a folyton újra keletkező vágyak csak elégedetlenségre vezetnek, ezért nem cselekszik. Erre az önzetlen cselekvés volna a gyógymód, míg az erkölcsileg szemlélődő ember átlátja, hogy v) valakinek a haszna más valaki kárára valósul meg, s ezért nem cselekszik. Az adok-kapok világában valóban tapasztalható ilyesfajta kiegyenlítődés, az önzetlen és kötelességtudó lelki ember cselekedetei azonban az egyetemes jót szolgálják.
Az évezredes gondolatok ma is érvényesnek tűnnek…