Egyet mondok, kettő lesz belőle… rögtön egy sokasodásnál tartunk.
A kettő az egyetlen páros prímszám, mert hiszen a kettő minden további páros számnak osztója. A kettő az első olyan szám, amellyel aritmetikai művelet végezhető: oszthatsz is kettővel és szorozhatsz is. Akkor hát a kettő funkciója határozza meg a természetét, vagy a természete határozza meg a funkcióját? Osztó-e vagy szorzó-e a kettő? Hasadást, vagy sokszorozódást jelent-e?
Ez szemlélet kérdése. A kettő sokak számára hasadás, feleződés, aminek révén az egésznél kisebb értékű, csökevényes részek jönnek létre. Az egységgel szemben a kettő így két-ség, meghasonlás, tagoltság, értékvesztés. Ez analitikus, lebontó gondolkodás, szemben az integer, szintézis igényű gondolkodással. A kettő egyenértékű elemek párosságát is jelentheti, de többszöröződés is lehet: két oroszlán kétszeres erőt jelent. Viszont az is igaz, hogy két fél-oroszlánt
egymás mellé téve még nem lesz belőle egy egész…
A kettő dualitást jelez, változást, többféleséget, s ha két félről, vagy két egyedről beszélünk, akkor közöttük lehet egyetértés meg konfliktus is. A kettősségek ellentétpárokba rendeződnek, egymást feltételezve léteznek, s egyik állapotból a másik állapotba kölcsönös folyamatok vezetnek át. Platón szerint ilyen ellentétes fogalompár az alvás és az ébrenlét, s a két állapot között az elalvás és a felébredés a kölcsönös átvezető folyamat. Ennek analógiájára beszél az élet és halál ellentétpárjáról, s itt átvezető folyamatként a meghalást, illetve az újjászületést nevezi meg. Szerinte egyébként a kettő a kapcsolat, a viszony száma, azaz a két elem mellett fölvesz egy harmadik tényezőt, az összeköttetést. Harmonikus kapcsolat esetén tehát 1 + 1 = 3, azaz a két elem, valamint a viszonyuk. A kettő párosság.
Ég és Föld, Nap és Hold, nappal és éjszaka, férfi és nő… ezek az ellentétpárok nem feltétlenül hasadást jelentenek, hanem értelmes és gazdag polaritást. Akár a Jin és Jang egymásba fonódó minőségeiben. Azt is mondhatnánk, a polaritás mindig a magasabb harmónia szintézisét idézi meg.
Olyanok ők, mint a nappal és az éjszaka, a jó és a rossz: mindig együtt járnak, az egyiknek az életét kell adnia, hogy a másik túléljen az igazság és a szeretet jegyében.
Van valami tragikus az ellentétpároknak ebben az egymást feltételező, de egymást kioltó létében. Búcsú nélkül nincsen új találkozás, szakadás nélkül nincs egyesülés. Az egyik tükre a másiknak, s a két minőség, a két pólus között nemcsak kioltás, hanem egyensúly is lehetséges. Kettő az elmélet és a gyakorlat, kettő a bölcsesség és a módszer is, s a kettő együtt alkot magasabb teljességet.
A bináris számrendszer leegyszerűsít, igaz-hamis logikai lépésekre bontja a folyamatokat, de kihagyja a tévedés, a bizonytalanság, a meghatározhatatlanság, az egyidejűség vagy a játék lehetőségét. Ezért az egy, de a kettő sem elegendő az élet miriád változatának leírására.
A festészet varázslata dimenzióugrást tesz lehetővé: síkban képes ábrázolni a teret, vagyis két dimenzióba sűríti a három dimenziót. Ezzel szemben az idő óriáskígyójának alsó és felső állkapcsa – a múlt és a jövő – elnyeléssel fenyegeti az embert; ez nem sűrítés, hanem dimenzióredukció, a létezésből vissza a nemlétbe, az életből a halálba.
Az ember és az Isten is kettő, ők ketten vannak. Akkor is, ha az Isten részéről nincs személyeválogatás, az ember részéről pedig csak a tagadás van. Ha már nincs tagadás, akkor esély nyílik a kapcsolatteremtésre. Márpedig jó kapcsolat csak kapcsolatból lesz. Akkor már nem ketten vannak, hanem: mi ketten egyek vagyunk.