A vakság nem szép – nem szép nem látni a világ szépségét, máskor viszont jó a világtalanság, amikor mások hibáira, gyöngéire, az árnyékra vagy a hiányra vagy vak. De mikor vak az ember a szépségre? Mikor nem veszi észre a mindenség szépséges rendjét? Mert a szép az jó, a jó az igaz, és az igaz egyben szép is. A mindenség szépsége önmagát kergeti, és ebbe a fogócskába csak az ostoba nem áll be, a gondolkodó ember csatlakozik hozzá, a játékos ember pedig talán utol is éri a szépséget…
Mégis, mikor vak az ember a szépségre? Ha valami elfedi előle ezt a végső, egyetemes dimenziót. A világ igaz, jó és szép, de ha az igazi valóságnak csak a vetületét, a helyes értékítéletnek csak az árnyékát és a szépségnek csak a fantomját ismerjük, valójában világtalanok vagyunk a primordiális szépségre. Szeme ugyan van az embernek, de nem a látásra, hanem a tévlátásra. Ha van esély a
tévedésre, az valószínűleg be is következik. A csalók és becsapottak világában valamelyik oldalra odaáll az ember, vagy a csalárdság művelője, vagy annak áldozata lesz belőle. A tévlátás káprázat – nem abban az értelemben, hogy valótlan volna, hanem annyiban, hogy nem a valóságot láttatja az emberrel. Olyan ez, akár a fátyolborítás… Borítsunk fátylat az esetre – mondjuk, amikor szándékosan a feledés homályába akarunk utalni valamit. Ez a valóságra borított fátyol leplez, eltakar, zavart okoz. Nem a szépséget rejtő, de egyben sejtető leheletvékony fátyol ez, hanem a tévlátás durva takarója. A káprázat játékszereként az ember képtelen rányitni a szemét a mindenség szépségére, képtelen felfedezni a mindenütt ott rejtező gyönyörűséget. Ezzel a káprázat második hatása, a figyelemelvonás is megvalósul, mert az egyetemes szépség helyett a rút kerül a fókuszba.
A szépvakság egyébként a háziállatok látóidegének vagy ideghártyájának megbetegedése folytán beálló vakság vagy hibás látás. Az elnevezés onnan ered, hogy szabad szemmel a pupilla tágulásán kívül egyéb kóros jelenség nem látható a jószág szemén, míg tükrözéskor az ideghártyának vagy a látóidegdombnak különböző elváltozásai észlelhetők. Előállhat mérgezés miatt – ez legtöbbször gyógyítható, vagy például a látóideg sérülése miatt – ez majdnem mindig gyógyíthatatlan, különösen, ha régi keletű.
A szépvakság humán előfordulása az ízlésficam, amikor a csúf látására nyílik csak a szem, s a szépet nem képes érzékelni. A spirituális látóideg sebzettsége akadályoz a széplátásban. Aki ebben a súlyos betegségben szenved, ott is gyanakszik, ahol pedig biztonságban érezhetné magát, és az ordító szépet sem képes észlelni, illetve a szépet csúfnak látja.
Amikor az anyagi tudatlanság megmérgezi az ember értelmét, s ennek következtében veszti el szellemi-misztikus tisztánlátását, az nehezen gyógyítható, de a harmadik szem megnyílása segít a szépség felfedezésében. A harmadik szem más, mint a világi szem. Ahol a világi szem csak hiányt és visszásságot lát, a harmadik szem ott is fel tudja fedezni a szépet és a jót.
Sivát három szemmel szokták ábrázolni, homlokán függőlegesen ott díszlik a harmadik szeme. Ez a furcsa szemállás nem tévedés, arra utal, hogy amit a vízszintes tengelyű szem lát, azt eltérő nézőpontból megvizsgálva más képet kapunk. Siva amúgy is a megvilágosodott tudatállapot megtestesítője, harmadik szeme pedig az az intuitív készség, ami az embernek is sajátja, igaz, rejtett és csökevényes sajátsága.
A szépvakság indikátor is: az anyagi betegség tünete, a káprázat szimptómája. Ennyiben hasznos is, megléte igazolja a betegséget, egyben alkalmas jelöltté teszi az embert a gyógyulásra.