Léleklátás

Miből él a prostituált? És miből él Faust? Egyik a testét adja el, a másik a lelkét. Melyikük a jobb? Nincs jobb és nincs rosszabb, hisz mindannyian vagyunk prostituáltak, mert eladjuk a testünket, ha nem is mások, de a saját élvezetünkre. És mindannyian vagyunk Faustok, mert eladjuk a lelkünket is. Ő a tudás végett tette, mi a túlélésért, a hatalomért, hivatalért vagy előnyökért rövid távon, de hosszú távon biztosan a saját kárunkra.

Ha valaki azt mondja rám: Ostoba! – csak mosolygok, mert igaza van, még nem vagyok mindentudó. Ha más azt mondja: Tolvaj! – elfogadom, mert nem mindig sikerül élnem azzal, amit az isteni gondviselés rám bízott, sokszor csak viszszaélek vele. Megint más azt mondja: Hamis! – hát az rosszul esik, de be kell látnom, nem mindig sikerül teljesen őszintének lennem. S ha azt mondják: Alkalmatlan! – nem bánom, mert vigaszág is létezik, én inkább arra törekszem, hogy ne legyek méltatlan…

Mondjon bárki bármit, az igazság igazság marad, a hamisság meg hamisság. Mindaz, ami elmúlik, hamis, ami megmarad, az igaz, és mindaz, ami hamis, elmúlik,

s mindaz, ami igaz, megmarad. Nincs itt semmi baj. A mulandót nem érdemes ismerni, mert elvész, és mégis érdemes ismerni, hogy meg tudjam különböztetni a maradandótól. Ismerni kell, mi a tudás és mi a tudatlanság, mert más és más eredményre vezetnek. Ismerni kell a jót s a rosszat is – nem másért, hanem hogy csak elkerüljem az egyiket és cselekedjem a másikat. Mert aki nem ismeri a csomót, eloldozni sem tudja – mondta Arisztotelész ezer évekkel ezelőtt.

Mit kell akkor látni, mit kell észrevenni? Az árnyékot, vagy a fényt? Az embert vagy a hibáit? A helyes válaszokat ismeri mindenki, érdemes elkezdeni alkalmazni is. Egy bölcs a szemétdombon is észreveszi az aranyat, és a kisfiúban is meglátja a jövendő nagy emberét. A jelenségburoktól el kellene jutni a lényeglátásig. Amilyen a tudatunk, olyannak látjuk, érzékeljük a világot. A görög bölcselők szerint az emberek nem attól szenvednek, amilyen a világ, hanem attól, amilyennek látják. A bölcs és az ostoba ugyanazt a fát nézi, de nem ugyanazt a fát látja.

A hibakereső látással, ami a legalantasabb féligazságokra érzékeny, legföljebb mások hiányosságait vesszük észre. Az igazlátás talán hitelesebben mérlegel, látja a jót és a rosszat is, a gyöngeségek mellett fölfedezi az erényeket is. A könyörületes látásmód észleli a sok esendőség mellett a biztató jót, és támogatja is ezeket a vonásokat. Míg a léleklátás minden mulandón túl a múlhatatlan lelket észleli, már nem számít a gyöngeség, nem érzékeny a hiányosságokra.

A léleklátás egyben lényeglátás. Két fázisa ismeretes, szubjektív oldala a hiteles önismeret és önbecsülés, objektív oldala pedig a könyörületes látáson túl a spirituális vízió. A bölcs minden boldog és boldogtalan élőlényben magából kiindulva látja a hasonlóságot. A léleklátás ezért belül, önmagunkban kezdődik. Egyszer istenigazából meg kell értenünk, hogy a mulandó testi burkokon és képzeteken túl örök lelkek vagyunk. Így egy csapásra helyére kerülhet minden az életben, mert vannak relatív és vannak abszolút hivatkozási pontok.

Az ostoba, hamis kifejezések csak énünk mulandó rétegeit érintik, s ezért könnyű lehet igaznak elfogadni. A maradandó énünk azonban nem ilyen: nem ostoba, hanem birtokában van a teljes tudás. Nem isteni mindentudás ez, hanem a tudásnak az a teljessége, ami az egyén számára egyáltalán rendelkezésre állhat, illetve mindaz az ismeret, ami szükséges a személyes beteljesedéséhez. A lélek igaz, őszinte és hiteles, csak engedni kell érvényesülni e vonásokat. A léleklátáshoz azonban sajátos eszközt kell alkalmazni, mert csak a lélek által ismerhető meg a lélek. Ami nem lelki, az nem képes megmutatni a lelket. Ne állj meg embertársaid hiányosságainál, láss messzibbre, láss mélyebbre, láss tovább!