Manapság az is beszél, akinek semmi mondanivalója nincs. Az archaikus korban az emberek tán költeményekben beszéltek, a klasszikus korban ez a költők és drámaírók szűkebb körének kiváltsága lett. Az irodalmi kifejezés megmaradt a művészkaszt kenyerének, ma viszont mindenki kommunikációs felületekben gondolkodik és tanít. Hiába várják a titkok kapujának feltárulását, ennyi megvilágosodott mégsem lehet. Korábban azért kellett megszólalni, hogy figyeljenek az emberek, ma ennek érdekében inkább hallgatni kellene. Ismeretesek olyan tanítók, akik egy szót sem szólnak, közelükben az emberek mégis felismerésekre jutnak, ki sem mondott kérdéseikre is megkapják a választ. A tartalmas hallgatás kevesek művészete, míg a sokszor semmitmondó posztműfaj valóságos epidémiaként terjed.

Az objektív, történeti, külső igazság mellett létezik egy szubjektív, mitikus belső igazság is, s a kettő nem minden

részletében fedi egymást. Azt sokan megkérdezik, hogy vajon nem képzelgése a belső igazság, azt a kérdést viszont kevesebben merik föltenni, hogy vajon mi a külső valóság valóságtartalma? Hátha mégis káprázat a külvilág? Ami az egyik embernek hihetetlen, az a másiknak természetes és megfordítva.

Sajnos a tudatlan ember is kieresztheti a palackból a szellemet, de nem biztos, hogy parancsolni is tud a dzsinnek. Ezért nagyon sokszor a szellemileg legyöngültek kóros hazudozásába, egyfajta ezoterikus pszeudológiába torkollik emberek lelki élménybeszámolója. Jobbára azoké, akik nem rendelkeznek valódi tapasztalásokkal, hanem csak a felszínt súrolják, vagy hamis felismerésekkel áltatják magukat. Aki tud, hallgatni is tud.

S hogy mennyire feje tetején áll a világ, az is igazolja, hogy sokszor a hamisságot tekintik igazságnak s az igazságot hamisságnak. Töméntelen úgynevezett inspirált írás jelenik meg, melyek döntő többsége pszeudográf hamis irat, újat nem mond, közhelyszerű patronokat ismételget, s kielégíti a fogyasztói spiritualizmus felszínes igényeit. Nem isteni vagy szellemi forrásból származnak, hanem a mesterkélt látomások, vagy egyenesen a fantázia termékei. Kópiák, egyszer már bevált klisék lenyomatai.

A hívők saját vallásaik szent iratait Istentől származónak, vagy sugalmazottnak tekintik, a tudósok inkább kulturális hagyományokat, tradicionális forrásokat, civilizációközi átfedéseket, kompilációt látnak bennük. A hívőkben is joggal merül föl az emberi közvetítés, átörökítés torzító hatásának kérdése. A valós valóságot azonban nem köti a földi dokumentálás igénye. A történeti igazság csak vetülete a szellemi igazságoknak, olykor pontos, máskor hozzávetőleges vetülete. Feladata pedig nem az, hogy tárgyszerű tényeket közöljön, hanem igaz tanítást adjon.

Mindemellett léteznek valódi inspirált írások, hiszen az isteni és az emberi világok egyik átjáró csatornája éppen a tiszta inspiráció, a sugalmazás, a látnokiság. Hogyan magyarázza ezt a tévelygő? A saját szája íze szerint. Pedig az inspirált írás, és általánosságban a mítosz nem hazugság, hanem az isteni igazságnak a misztériumban megtestesülő ősképe. Az intuíció a felfedező, a teremtő erő a gondolkodásban, a nyelvi kifejezés pedig a kritikát lehetségessé tevő, az igazságot ellenőrző s biztosító erő. Amennyi megfogalmazható, átadható egy inspirált látomásból, azt a misztikusok igyekeznek is közölni. De bizonyára figyelembe vették – akár anélkül, hogy tudtak volna róla – azt a tanácsot, hogy aki tíz dolgot tud, tanítson csak kilencet. Ráadásul a misztikus írások, tanítások, igazságok vonatkozásában működik egy hathatós biztonsági rendszer: akár a nyílt titok, a megszövegezett tanítás is láthatatlan, érthetetlen marad az avatatlan ember számára. Hallgatás a titkok őre…