Amikor kis távlatokat lát be az ember, azt hiszi, nem működnek majd a dolgok. De elég egy lépést hátrébb húzódni, hogy láthassa, miként működnek mégis csak az élet dolgai. És minél tágabb, szélesebb a látókör, annál jobban látszik a jelenségek mögött az isteni elrendezés. És talán annál kevésbé marad fönn az elmében a sok apróság, elhanyagolható részlet. Az elmét egy hálóhoz is hasonlítják, amelynek szemein fennakadnak az élet dolgai: örömök, kudarcok, sikerek, vágyak, ragaszkodások, sérelmek, szeretet… Ha túl sűrű a háló, minden apróság fennakad benne, olyasmi is, amire nem érdemes emlékezni, ami csak fölös ballaszt. Tágítsd a háló szemeit, hadd hulljon át rajta mindaz, ami jelentéktelen, töredékes és szilánkos. Kevesebb teher marad. Minél bölcsebb vagy, annál kevesebbet cipekedsz, és ez nemcsak egy utazás során igaz.
Ugyan lehetnek problémásak a részletek, ha az eredmény jó, akkor minden jó. Minden jó, ha a vége jó. És lehetnek ígéretesek a részletek, ha a végeredmény nem jó, akkor semmi sem jó. A dolgokat két irányból vizsgálhatod: az okokból kiindulva, avagy az eredményekből, következményekből visszavezetve. Ha az okokból indulsz, néha nehezen kifürkészhető az eredmény, mert bonyolult a következmények okozati hálózata. Ám az eredményekből, vagy a
célokból visszavezetve tisztábbnak tűnhet a kép. Amíg benne vagy az események sodrásában, nincs rálátásod saját életed folyására. Szemlélődj! Ne csak kudarcaidat, de sikereidet is vizsgáld meg a szemlélődés távlatából. Mások életére rálátsz, jól tudod, másnak miképpen kellene helyesen cselekednie – miért ne találnád meg a magad életében is a helyes megoldásokat? Egy bizonyos távlatra van szükség, ha túl közel vagy, nem látsz jól, ha túl messzi vagy, megint nem látsz jól. Előbb a távlatok, utóbb a részletek vesznek el, és nehéz tisztán látni. Ha igaz a mondás, hogy ne menj túl közel másokhoz, mert a hibáikat is meglátod, ez igaz lehet önmagadra is: a kellő távolság híján sem meglévő erényeidet, sem legyőzhető hibáidat nem látod pontosan.
És ha sikerül a pillanatnyi képtől szellemileg a lehető legtávolabb hátrálni, az elrendezésnek akkor kell a leginkább átláthatónak lennie. Ez a felismerés, a személyes realizáció.
Az ifjú kapaszkodott felfelé a meredeken. Mindent maga mögött hagyott, fáradságos útját tövis és göröngy szegélyezte, nap perzselte, szél szaggatta, eső verte. Szürke, kietlen kőgörgetegen kapaszkodott felfelé. Elmaradozott mellőle minden, mígnem megérkezett a kolostorhoz. Kinyílt az ajtaja, és aranyfény áradt ki rajta. Végigcsorgott a lépcsőn, bearanyozta előbb lábát, aztán a testét, az arcát, s ahogy ebben az aranyfényben hátrafordult, látta, felfénylik a meredély, aranyba borul a kapaszkodó, s mind a végtelen távlat, ahonnan elindult. Arany volt minden fáradsága.
Tetteivel az ember két eszményt szolgálhat, vagy az isteni akarat, a kozmikus rend teljesedését, vagy az isteni szeretet művét. Ha kicsit is ad az ember, nyomban ott a visszajelzés. Ezért találó a megjegyzés: „Adjon néked a gondviselés ezeranynyit, hogy adhass belőle százannyit.” Így mindenki elégedett lesz, az elfogadás és a továbbadás művészetét is gyakoroltuk. Pedig ez még csak az anyagi vetület… Nagy kérdés, vajon a lelkiség sűrűsödik össze anyagi áldássá, vagy az anyag nemesedik át lelkivé? Másképpen: vigyázni kell, nehogy a lelkiség felől haladj az anyagiasság felé, mert inkább az anyagi dolgokat kell átnemesíteni a lelkiség tüzében.
Én úgy tapasztaltam és vizsgálódásaim során arra jutottam, hogy a mindenségben két mozgató erő érvényesül: az egyik az isteni akarat, a másik az isteni szeretet. Ezért aztán az egyéni lelki törekvésen, mint feladaton túl két lehetőséget látok: az isteni akarat szolgálatát – ez számomra egy hősies, cselekvő út – és az isteni szeretet művének előmozdítását – ez egy gyöngéd, érzelemgazdag szolgálat.