Az inga kileng az egyik irányba. Az a dolga, hogy mozogjon, a megállás halál. Az inga esetében a nyugalmi pont, a holtpont halott pont. Elindul tehát az egyik irányba, kileng, s ezzel hiányt, és abból fakadó vonzerőt teremt a másik oldalon. Ez a vonzás egészen a maximális kilengés szélső pontjáig engedi az ingát, majd vissza is húzza onnan. A szélső ponton megáll az inga, majd elindul viszszafelé. A keletkezett hiány visszalendíti a túlsó oldalra, de ezzel megint hiány keletkezik emez oldalon, ami majdan ismét visszakényszeríti. Az egyik oldalon felhalmozódó lendület, erő és kitérés rögtön megtermi a másikon az ugyanakkora hiányt, ami kiegyenlítődésre késztet. Az inga mindig keresztül halad az arany középút egyensúlyi pontján, de sosem áll meg ott. Egyik oldalon felhalmoz valami jót, s ahogy leng, fogy a jó, és gyarapszik a gyönge. Ez átlendíti a másik oldalra, amivel mintha a gyönge vagy rossz erősödne meg, de eléri a szélső
pontot, és csökkenni kezd a rossz hatalma, miközben a hiány már megszülte vonzerejét, és viszi a jó felé.
S ez így megy mindvégig, amíg csak tart az inga lendülete. Nem fizika ez, és nem gravitáció, hanem sorsszerűség és kiegyenlítődés és végzet.
Egyesek úgy gondolják, a világban egyensúly van a jó s a rossz között, ezért ha mondjuk imádkoznak, azzal szaporítják a jót, ezért az egyensúly beállása végett valahol megjelenik a gonosz, és szenvedésként csapódik le. Ezért inkább vállalják, hogy önsanyargató vezekléseikkel kiegyenlítik az imáik által kiváltott jót: ne másra hulljon a fölszaporodó gonosz. Létezik, hogy a jó szaporítása a rosszat is sokasítja? Akkor viszonosan is igaz volna, ahol túlsúlyba kerül a rossz, ott megjelenik a jó? Ebben a váltakozásban akkor egyik fázis sem tart örökké: minden elmúlik egyszer?
A fény és árnyék harca hosszabb időtávban ugyanilyen inga-elven zajlik. A jó és a rossz kozmikus harca ilyen kilengéseket jelent, hol a fény áll győzelemre, s vesztésre az árnyék, hol éppen megfordítva. Amikor a jó van győzelmi pozícióban, megindul a romlás.
A jólét megteremti a lusta embert, a lusta ember megteremti a nehéz körülményeket, a nehéz körülmények megteremtik az erős embert és az erős ember megteremti a kényelmes körülményeket.
Ha bármely véglet túlsúlyba kerül, az nem egészséges, elburjánzik, és lassan vagy éppen rohamosan visszaszorul.
A mérleg is inga. Ha az egyik serpenyő túlsúlyba kerül, és lehúzza a mérleget, azzal fölemeli a másikat, maga pedig alászáll. Az ellentétek feltételezik, megszülik egymást, egyik a másik nélkül nem képes létezni. Egyiptomban a holt lelkét Anubisz mérlegre tette; s ha könnyűnek találtatott, nem részesült az üdvösségben.
Ha az élet anyagi serpenyőjébe teszel, mert miért is ne tennél: törekvést, vágyakat, akaratot, szeretetet; akkor a lelki serpenyőbe is tegyél: imát, meditációt, áldozatosságot.
A Foucault-inga kellőképpen magasra felfüggesztett és kellő tömegű gömbjének lengési síkja alatt körbefordul a Föld. Látszólag az inga ír le körkörös pályát, de valójában megfordítva történik minden, az inga ugyanabban a síkban mozog, s a tér fordul körbe alatta. Ha úgy rendezik el, kioltja a körben elhelyezett gyertyákat, vagy szélrózsát rajzol a homokba.
Meglehet, az életünk mérlege kilendül, pillanatnyilag nem leljük az egyensúlyt, lassan mégis eléri az arany középutat. És lehet, hogy a fény és árnyék kozmikus viadalában az egyik csatát az egyik fél, a másikat a másik fél nyeri, de a háború már eldőlt: kellőképpen hosszú távon győzedelmeskedik a világosság.