Fölöttébb megszoktuk a tér-idő kifejezést, ehhez képest az idő-tér szokatlanul cseng. A szavak fölcserélése rámutat megszokásaink hatalmára, de azt is sejteti, hogy gondolataink sorrendiségét érdemes olykor megcserélnünk. Mintha a tér, a térbeli kiterjedés előrébb való volna, mintha ez volna az ismertebb dimenzió, s csak ezután következne az idő: amit a térben nem tudunk értelmezni, azt időnek nevezzük. Talán a tér-időben a tér képviseli a maradandóságot, az idő pedig a mulandóságot? Pedig tudjuk, a kettő öszszefügg, sőt, elválaszthatatlan egymástól: idő nélkül szinte lehetetlen értelmezni a teret.
Ha a sorrendiségből fakadó fenti logikát követjük, akkor az idő-tér fogalmában az idő volna az ismertebb és állandó dimenzió, s amit nem tudunk időként értelmezni, azt nevezzük térnek, ennek a másodlagos és mulandó tényezőnek?
Hegel azt mondja, az idő a tér egy pontja… amin érdemes elgondolkodni. A térbeliséghez a három kiterjedés dimenzióját társítjuk, negyedikként ehhez számítjuk hozzá az időt, az azon túli dimenzió-képzetek pedig jobbára az elméleti matematika és kvantumfizika körében
léteznek – vagy a misztika körében is? A téridő vagy idő-tér végső fogalmainak vizsgálatával eljuthatunk a gondolkodás és megismerés határáig, azon túl a hagyományos intellektuális eszközök már nem érvényesek.
Ha gondolatban egy hídra képzeljük magunkat, a legtöbb embernek az jut eszébe, hogy ezen a hídon keresztülmegy, előrefelé halad, átjut. De mit köt össze a híd? Mi a két part, amik között feszül? S hogy egy hídon visszafelé is lehet menni, azt szinte el sem tudjuk képzelni.
Az élet híd, innenső partja a tapasztalati világ, a túlpart reményeink szerint a tökéletesség hona. A teret bejárjuk, megismerjük és feltérképezzük, az időt pedig igyekszünk értelmesen kihasználni és eltölteni. Térben és időben egyszerre él az ember, s reményeink szerint a tér-időn túl létezik. És mégis, épp ez a tér-időben benne foglalt rész, az ember érzékeli a teret és az időt is. Az élő ember belehelyezkedik a térbe és érzékeli az időt, letapogat és megél, holott valójában a tér tapogatja le az embert, és az idő méri ki az életét.
De hátha úgy is igaz az állítás, hogy az idő az emberben él? Hogy a tér csak gondolat, s a világ van az elmében s nem az elme a világban? Első közelítésben objektív létezést tulajdonítunk a világnak, így a tér, az idő olyan közeget jelent, amelyben benne mozog, benne foglaltatik az ember. Amikor az idő múlik, akkor a megsemmisítő ereje mutatkozik meg, ami egyszer mindennek véget vet. Ekkor az időben él az ember. Amikor azonban telik az idő, akkor remélhetőleg a beteljesedéshez visz közelebb, és ilyenkor talán az idő él az emberben. Sőt, talán azt is mondhatnám, az ember által létezik az idő. Ha nem volna, aki tapasztalja, mi értelme volna az időnek?
Eddig a tapasztalatból kiindulva igyekeztünk egy magasabb tudatállapotra eljutni, vagyis a hídon előre, a túlpart felé haladni. Olykor azonban elolvad az idő, meggörbül a tér… Az előbb még az időben és térben élt az ember, most megfordulni látszik a szereposztás. Mintha így a hídon nem előrefelé haladna az ember, hanem idefelé. Talán a lét egyetemesebb percepcióját magunk mögött hagyva – nevezzük ezt bukásnak? – vagyunk kénytelenek akként tapasztalni a világot, a téridőt, ahogyan jelenleg érzékeljük? Bejárjuk a teret, s így igyekszünk a dolgok végére járni; legyőzni szeretnénk az időt, s közben az győz le bennünket.
Az emberi lélek útja a törvénytől a szeretetig, a tanoktól a szabadságig, az erkölcsi síktól a szellemi síkig tart. (Rabindranath Tagore)
Tér és idő, idő és tér, fordítsd meg a mozgás irányát, s meglehet, visszafelé indulsz, mégis előrefelé haladsz. Így értheted meg az örökkévalóságot egy szempillantás alatt.