„Az igazságért tűzön-vízen át…” – hangzik az örök érvényű felhívás, amiért minden nap érdemes áldozatot hozni. Erre a gondolatra ébredni igazi eszmélés, ráébredés. Tegnap úgy tértél nyugovóra, mintha az lett volna az utolsó éjszakád. Megbámultad a lenyugvó nap sugarait, amik szó szerint bearanyozták a mindenséget, és számot vetettél magaddal, életeddel. Mire jutottál, mit értél el és mi maradt hátra? Sikerült-e megőrizned ifjú korod ideáljait, vagy elvesztetted őket út közben? Nem volt könnyű számvetés, de hibáid ellenére elégedettnek érezted magad. „Már elszámoltál minden hibáddal, most lélekben egyenlítsd ki adósságaidat, s tiszta szívvel bízd magad az isteni gondviselésre!”
Igen korán ébredtél a félig-meddig átvirrasztott éjszaka után, de nem érzed fáradtnak magad, és most napkelte előtt gázolsz a csupa harmat fűben. Sarud csatakossá ázik, ledobod. Túl korán van még, alig pirkad. Bal kéz felől a sötétség
uralkodik, mint homályos árnyékvilág magasodik az égig az éj sötétje, múló sötétség, de azért még fenyegető. Ám jobb kéz felől a világosság üzenete érkezik, s a pirkadat halovány világossága, mint egy ék fúródik a sötétség testébe, s letolja az árnyékot a világ képéről. Viadal ez az árnyék és a fény között, te a világosság győzelmét reméled. Még hűvös a szellő, még dereng az ég alja, de már ott a kirobbanó napfény ígérete. Meg-megállsz, a természet hallgat, várod a madarak ébredő röptét, várod az első sugarakat. Hátat fordítasz az elhaló sötétségnek, és a fény ígérete felé fordítod orcádat, várod a Napkeltét.
Azért indultál el, hogy megleld önmagad. Tudod jól, ezért érdemes testi és szellemi kihívásoknak kitenni magad. Még nem a biztonsági zónádból lépsz ki, hanem csak a kényelmi zónából, de már ez is elég nagy lépés. A nehézségben megedződik az ember, s mondják, az aranyat csak egyszer próbálják, a férfit sokszor. Téged is sokszor megpróbált már az élet, most saját magad veted alá a próbának önmagad.
Könnyű a szíved. A kényelmetlenségek segítenek levetkőzni mindazt, ami nem is olyan fontos: beidegződések, félelmek, elvárások… ez bátorít önmagad legyőzésében, és minden olyan könnyűvé válik. Isten az emberben erőfeszítéssé válik!
Végre kél a Nap. Vége a pirkadatnak, ennek a bizonytalan sejtelemnek, amikor még nem dőlt el az árnyék és a fény viadala. De most, az első sugarakkal minden egyértelművé válik. Önkéntelen a Nap felé emeled kezed, belekapaszkodsz áldó sugaraiba. Érzed tisztító erejét, ahogy megfürdeti arcodat, érzed gyógyító sugarait, ahogy végigpásztázza testedet. Szíved mélyén hangosan kiált a szó: Éltető erődet magamba fogadom!
Szinte letéped ingedet, hadd állj ott, szabad mellkassal a fényben. Így kéne leszaggatnod magadról a hitványság utolsó gönceit, messzire hajítani, magad mögött hagyni mindent, ami már nem kell. Ami elenyészik, vesszen most, minek várj holnapig? Veszíteni csak a béklyóidat veszítheted. Szakadjon le rólam mindaz, mi nem én vagyok!
Edződjék lelked az önismeret tüzében, tisztuljon szíved a harmat fürdővizében, emelkedjék tudatod a Nap sugarain az ég magasába!
Akarat, verseny, győzelem – már nem kell. Bizonyítás, önigazolás – fölösleges. Kishitűség, bizalmatlanság, csüggedés – el vele! A rész helyett maradjon az egész, a tökéletlenség helyett a teljesség. A harmatcseppben megtalálod a vizek öszszességét, az első fénysugárban a teljes világosságot. Mert a legutolsó és legkisebb csoda is az első és legnagyobb csodáról árulkodik. Hogyha a Mindenható tenyerébe hajtod az orcádat, hogyan kaphatnál arcul legyintést?