A világűrben a leggyakoribb nehézfém a vas. A tulajdonképpeni legszilárdabb kozmikus anyag a vas. Ez szóródik szét az univerzumi térben. A meteoritok apraja kőzet, valóságos folyamatos meteor porfelhő éri a Föld felszínét; a java viszont fémes: vas, nikkel és megannyi ötvözet.
Az ember teste hihetetlenül szerves módon ágyazódik be a mindenség anyagi közegébe. Ezerféleképpen találkozunk saját hasonmásainkkal a természeti objektumok között is. Hányszor előfordul, hogy egy felhő alakjában emberalakot fedezünk föl, vagy egy darab kőben leljük meg a megmintázott emberarcot. A tengeri csillag öt kiterjedt nyúlványa emberi alakot formáz, testünk szilárd és víznemű részének aránya a Föld szárazföld és tenger arányával párhuzamos. A vér só összetétele hasonlatos a tengerekéhez. Ereinkben pedig biológiai vas képezi a vér hemoglobinjának magját, vagyis a hemoglobin a mindenség leggyakoribb nehézfémét, a vasat idézi. Csillagpor kering a véredényeinkben… Ez a tény is a mikro- és makrokozmosz párhuzamára utal.
A vért mindegyik misztikus iskola kivételes jelentőségűnek tekintette. A vér
a tudat közvetítője – ahová eljut a szervezetben, ott jelen van a tudat, folyik az érzékelés, működnek az életjelenségek. Ahová nem jut el a vér, ott az adott szerv érzéketlenné válik, akár el is hal. És a véráram egész életünk során a kozmikus anyagot sodorja magával az érrendszerünkben. A szervezetünkbe kitörölhetetlenül bele van írva ennek a világegyetemnek az emlékezete.
A testünk anyagból vétetett, ezt tudjuk mindannyian, s ez a beágyazódás elemi erővel határozza meg tudati lehetőségeinket. Amíg csak a test szerint gondolkodunk, az anyagszerűség megkerülhetetlen. Nem vitás, az ember szellemi része sokszor teljességgel az anyagba burkolózik, mintha csupán csak test volna az ember: mimikri ez a javából.
Mindemellett biológiai, családi, nemzeti, kulturális és millió egyéb beágyazottság is érvényesül. Ezek java részét csak-csak átlátjuk, és a legtöbb esetben igyekszünk is megfelelni nekik. Az identitásoktól nehéz szabadulni, bár némi mozgástér adatik az embernek. Igaz, a múlt, a régi kondicionáltság olykor visszaköszön, de a kitartás és az elkülönülés a helytelen gyakorlattól előbb utóbb sikerre vezet.
Az anyagi beágyazottság nemcsak korlátoz, hanem szervesen össze is köt a világgal, sajátos mozgásteret határoz meg. A világmindenség a mi saját közegünk, az nem ellenünk, hanem értünk és velünk van. Amíg testbe vagyunk zárva, ez a világ a mi otthonunk.
De a bölcsek hozzáteszik, a test az anyagból, ám a lélek a Lélektől való. A tudat a Tudatosságból, a szellem a Szellemből, a boldogság a Boldogságosból való. Ezért ha nem csupán a test szerint, hanem a lélek szerint is gondolkodunk, a kozmikus beágyazottságon túl a szellemi eredet emlékezetét is föleleveníthetjük. Lelki lényünk eredeti otthona a magasabb világ. Annak eléréséhez azonban olyan spirituális szökési sebességre van szükség, ami csak keveseknek áll rendelkezésre. A spirituális szökési sebesség a szellemi út egyik eredménye.
Ha a vér hemoglobinja makrokozmikus szinten az anyagösszességgel, mikrokozmikus szinten pedig a tudattal áll összefüggésben, akkor logikusnak tűnik, hogy a vérvas hordozta tudat lehet az anyagvilág megismerésének, de meghaladásának is a záloga. Az ember azért él, amiért hajlandó a vérét adni – vagyis aminek a tudatát szenteli.
A tudatnak pedig különös sajátságot tulajdonítanak, és ez az önragyogás. A tudat világossága vet fényt az objektumokra – értsd az anyag világára – de magára a szubjektumra, az emberre is. Ezért a tudat fényében van esély a körülöttünk létező világ, de önmagunk megismerésére is. Ezért a megvilágosodás felé vivő egyik első lépés a tudatos önreflexió. Először birtokba kell venni a tudatos önvalót, majd a Gondviselés szolgálatába kell azt állítani. Anyag az anyaghoz, lélek a Lélekhez…