A reinkarnációs metamorfózis több mező között teremt összeköttetést. Szubjektív szinten az ember fizikai és metafizikai lét-területeit, sőt intragalaktikus benső rendszerének síkjait nyitja egybe. Így az egyéni lélekre vonatkozóan is kétféle lélekvándorlásról beszélhetünk. Az egyik az extrovertált változat, amikor egyik testből a másikba jut az egyéni lélek, s mindig az adott testek nyújtotta lehetőségek pályáit futja be. Testi életei során halad a lelki evolúcióban a teljes megtisztulás felé. Ennek során az ember ki van téve a megszületés, az élet, a meghalás, majd az újjászületés kényszerének. Ez a re-inkarnáció, vagyis az ismétlődő megtestesülés.
A lélekvándorlás szubjektív vonatkozásainak másik vetülete a belső szamszára. Ennek során nem testcseréről beszélünk, hanem a tudatsíkok között egy élettartamon belül megvalósuló változásokról. Mondják, egy hősnek egyszer kell meghalnia, míg egy szentnek számtalanszor. A hős a testét adja föl az igazságért, a szent a tökéletlen állapotokat. Minden egyes hibája fejében „meghal”, s a fejlődés hosszas, mindig van mitől megtisztulni. A belső szamszára révén járhatja be az ember saját benső világának régióit, a legelemibb rezgésszintektől a legmagasabb célokig és eszményekig.
A szamszára objektíve a külvilágban a világszférák és idődimenziók között teremt átjárhatóságot. A többirányú – tehát nem csupán emberlétből emberlétbe tartó – lélekvándorlás nemcsak egyetlen bolygón teremt összeköttetést a biológiai lét világai, a növényi, állati, emberi valamint az asztrális világok között, hanem a világmindenség különböző szférái között is, lévén az élet mindenhová elterjed.
Összekapcsolja továbbá a mindenség egyik legnagyobb duálpárjának, az életnek és halálnak a határait is. Maga a világ is pulzál a megnyilvánult-visszavonult állapotok között, ami az ember megszületésének és meghalásának kozmikus párhuzama. Világok keletkeznek és elmúlnak, éppúgy, mint ahogyan az egyéni lélek is testet ölt és levedli azt.
Mondják, a világteremtő szellem örök – és örök az ember lelke is. S ahogyan az utóbbi újabb és újabb testi formát ölt, úgy az előbbi is újra és újra megformálja a világokat.
Végül az utolsó nagy összeköttetés a relatív és az abszolút világ között létesül, amikor a mulandóság szférája megnyílik az örökkévalóság felé. Ez a transzcendens csillagkapu a megtisztult lelkek előtt áll nyitva, akik a testváltás kényszerét levetve eredeti lelki valójukban térnek vissza az isteni ősharmóniába.
A végső metamorfózis ezért a reintegráció, a hazatalálás. Az alakváltások végtelen sorozatát nem az alaktalanság elérésével győzi le az ember. Nem a semlegesség a válasz a szamszára okozta bajokra. A végérvényes válasz, vagyis az üdvös állapot nem más, mint a lélek eredeti helyzetének felismerése és elérése.
Az egyik legfontosabb indiai teológiai mű, a Védánta-szútra záró szakasza az üdvösség természetrajzával foglalkozik. Azt vizsgálja, vajon végérvényesnek tekinthető-e annak a léleknek a helyzete, aki minden anyagi korlátozó tényezőt legyőzve visszajutott Isten birodalmába?
Aki az Úr tulajdonságainak ismeretében s odaadásának köszönhetően eljutott az isteni birodalomba, az sohasem tér vissza a szamszára körébe … Ha egyszer visszavezette saját otthonába és lemosta róluk a hűtlenséget okozó tudatlanságot, az Úr soha többé nem hagyja el rajongásig szeretett gyermekeit, akik saját lényének parányi szikrái.
Az ember pedig, aki számtalan életen keresztül űzte a látszat-öröm hamis árnyait, soha többé nem hagyja el az igazi öröm és bölcsesség végtelen honát, s legjobb barátját és legkönyörületesebb mesterét… Aki végre visszatalált forrásához, már semmi egyébre nem vágyik, mint Istenre, csak őt követi, s egy percre sem tudna elszakadni tőle. (Védánta-szútra 4.4.22. Magyarázat)
Mindeme vándorlás során vajon milyen pályát fut be a lélek? Miféle metamorfózison, tudati változásokon megy keresztül? Sokan úgy tartják, a nagy metamorfózis az ateista átalakulása hívő emberré, míg a bölcsek hozzáteszik, az igazi csoda az egyszerű hívő ember megvilágosodottá, rajongó misztikussá válása. „Minden halál vedlés. Vedlés után megújult testben, megújult erőkben élünk a következő vedlésig. Aztán megint egy fokkal előbbre. … Az értelmünk erősödik, mint a növekvő csillag fénye.” – írja Gárdonyi a Láthatatlan emberben. Visszafelé tekintve remekül átlátjuk életünk sorsfordító pillanatait, élnünk mégis előrefelé kell…