Hányszor érezted azt, hogy nyomtalanul, haszontalanul, értelmetlenül telnek a napjaid? Cselekszel, de nem látod az eredményét. Látod az okot, de nem látod az okozatot. Vagy látod az okozatot, de nem érted az okot. Olyan ez, mintha a tenger partján látnál egy lábnyomot a fövenyen, aztán kicsap a hullám, újraszitálja a homokszemeket és eltörli a nyomokat. Az idő nagy úr, bár mondják, legyőzhető az idő múlása – de erre csak a nagyok képesek. Az erkölcsi tisztaság volna az idő legyőzője? Jobbára a fordítottja történik: a könyörtelen idő győzi le az embereket. És marad a nyomtalanság…
Még meleg őszi délután. Erdőjárás, patakcsobogás, a sűrűbe csak be-bepillantó napsugárfény. Kint az erdőalján még erős a napmeleg, de a fák sűrűjében inkább hűvösség és pára honol. Alig csordogáló patakon kell átkelni, még a kisebb kövek is kiállnak a vízfolyásból, elég egy ágra, fűcsomóra taposni, máris
odaát vagy. Többes útelágazás: jobbra a hegygerinc vagy két órányi járásra, mögötted a meredek, előtted a völgy, balra a patakmeder. Ez lesz az irány.
A patak hízik. Szélesebb a meder, mélyebb a víz, magasabb a part. Valóságos bevágásban követi e víz útját az ösvény sávja. Ez is kanyarog, néha egészen leereszkedik a vízhez, máskor felkapaszkodik és eltávolodik a pataktól. Nemcsak ágak hullottak le a földre, hanem szálas fák is keresztben fekszenek hol az úton, hol a patakon. Egy helyütt a túlpartról kidőlő két fa koronától lecsupaszított hegye az innenső parton egymást öleli. Ha az ölelésbe állsz, V-alakban nyúlnak át a túlpartra a holt fatörzsek – lehet ez átminősült elevenség? Elég egy kicsit tovább haladni, máris ott a következő zubogó. Két terjedelmes gömbölyű kőszikláról bukik alá a víz, mindent benedvesítve. Ide le kell ereszkedni, hiába vezet éppen magasban az ösvény. A gömbölyű sziklák egy haránt irányú homokkő szirtnek a zárókövei, a földből előbukkanó meredek sziklaplató alól kimosódott a puhább talaj: valóságos barlang. Remetelak? Tető, folyóvíz – de olykor látogatók is.
A gömbölyű sziklákon alábukó víz csobogó hangjában elvész az emberi szó. Lábadat körülfolyja a víz, akárcsak az égi angyalok vagy erdei tündérek által ide helyezett áldozókövet. Mécses, láng, izzás, füstölőszer – hangtalan bodorodik az égnek a fölajánlás füstje. Viszi magával az álmot, a gondolatot, a fohászt – ki mit küld.
Illan a varázs, indul a láb, kapaszkodik a kéz. A füstölő parazsa már nem látszik, de az illata még itt van. Mélyebb a csönd, tartalmasabb a gondolat, lassúbb a lépés. Kanyarodik a patakmeder s vele az ösvény s vele a vándor. A parázs már sehol, az illat még itt… Az ösvényen keresztbe dőlt fa ágai közt bukdácsolva lehet átjutni, az illat még itt – pedig a parázs már sehol. A lassú lépés is messzire jut – talán a ruhádba ivódott a füstölő illata? Mert a parázs már sehol… Nem, bizonyára a kezedre tapadt az illat halvány jelenléte…
Léptek, gondolatok, léptek, illat, gondolatok. Léptek, illat – gondolatok. Gondolatok – honnan az illat? Miként kísér hosszú perceken át? Mi hozza magával a varázs szagát? Kanyarog az ösvény és a meder és a bevágás – és finoman, de eltéveszthetetlenül ott az illat. Ezer lépés hosszan jön veled a fölajánlás következménye. Illat, léptek, gondolatok: talán mégsem nyomtalan minden cselekedet? A kis patakvölgy egy szélesebb kanyonba torkollik, hídon át, vízen át, de az illat is jön veled. Mint kígyó tekergőzik veled a láthatatlan illatnyom: itt történt valami. Ez a fohász az égbe szállt. Ezt a fölajánlást jegyezték a mindenség krónikájában. Semmi sem múlik nyomtalanul. A parázs már sehol – de az illat még itt van…