Az élet küzdelem. A rab a szabadságért küzd… A szabadságharc heroikus küzdelem, ha mi vívjuk, a hősök viadala, hogyha ellenünk vívják, lázadásnak bélyegezzük. A hívó szózatra a férfi kardot ránt és harcba indul. Az asszonyok bölcsen otthon maradnak és tépést csinálnak…
Az embernek szövetségesekre van szüksége, hogy elérje a céljait. A világi csatározásokban az érdek szüli a szövetséget, jobb helyeken az érték. Erős szövetséges mellett könnyen elérhetők a célok, de az ideális szövetségesre is érvényes, ami az igaz barátra: fehér holló, fekete hattyú…
Talán ismerős a helyzet, amikor a menekülés vagy a siker végett akár az ördöggel is szövetséget kötne az ember. Faust ezt a tudás reményében tette meg.
Ókori jótanács, hogy amíg lehet, az ellenséget a saját táboron belül kell tartani, akkor legalább látható minden lépése. Ha szabadon van, akkor nem tudni, miben fondorkodik.
Ha igaz szövetséges után be kell járni a fél világot, ellenségért nem kell messzi
menni, annak ott vagyunk mi magunk. Amikor a gyöngébbik énünk szövetkezik a rosszabbik énünkkel, akkor biztos kettejük sikere – és jobbik énünk veszte. Kellő értelemmel felvértezve azonban egy kényszerű, vagy veszélyes szövetség is hasznossá válhat.
Se vacsora, se szabadság…
A kígyó a kosárban raboskodott. Ritka alkalmakkor előcsalogatta a gazdája, sípszóval késztette imbolygó táncra, amiből már rég elege volt. Sokszor napokig a kosárban kuksolt, minden különösebb esemény nélkül. Elunta már a bűvölést, a rabságot pedig egyre nehezebben tűrte. Folyton csak összetekeredve feküdt a világot jelentő kosárban, nem tudott kinyújtózni sem. Néha azt érezte, hogy a kosár meglendül vele, ekkor tudta, hogy gazdája úton van, talán más faluban akarja bemutatni kígyóbűvölő mesterségét.
A mai nap is úgy indult, akár a többi – unalmasan. Egyszerre azonban fölemelték a kosár fedelét, és egy megrémült egeret hajítottak be a kígyó mellé. A kígyó az egér természetes ellensége, hiszen a kis rágcsáló a kígyó eledele. Úgy érezte, végre nagyszerű lehetőség tárult fel előtte. A kisegér dermedten reszketett, s a kígyó már-már rávetette magát, de aztán elgondolkodott: „Még ha föl is falom az egeret, szabadulni akkor sem fogok, márpedig a szabadság többet ér, mint az egyszer megtömött bendő!” Ezért aztán elhatározta, legokosabb, ha békét köt az egérrel, s megkéri, rágjon egy lyukat a kosáron, hogy mindketten kimászhassanak. Az egér ráállt a szövetségre, mi egyebet tehetett volna? Ha itt marad a kígyóval, az a biztos halál, ha szövetkeznek, azzal legalább időt nyer. A kígyó fondorlatos jószág, az volt a szándéka, hogy megvárja, amíg a kisegér kirágja a kosarat, ő bekebelezi az egeret, majd a lyukon keresztül a szabad világba távozik. „A közös cél érdekében néha az ellenségek is szövetkeznek…” – bűvölte most a kígyó a kisegeret. Ezt nevezik a kígyó és egér stratégiának.
Ám a kisegér okos volt, ő is bűvölte a kígyót, s addig-addig halogatta a munkáját, míg a kígyó figyelme lanyhult, ráadásul roppant kicsiny kis lyukat kezdett el rágcsálni, amin ő ugyan kifért, a megtermett kígyó azonban aligha. Amikor elkészült, a fürge kisegér, feledve a kígyó álnok szövetségét, eliszkolt, a hüllő pedig hoppon maradt – se vacsora, se szabadság…
Az élet küzdelem. A rab a szabadságért küzd, a szabad a tökéletességért…