Halfogás

Tikkasztó meleg, végtelenül kanyarog az út a hegyek és apró falvak között. Hamisítatlan dél-francia vidék, s találkozunk mindenféle úton lévővel: legelésző tehenekkel, komótosan araszoló helybéli autóssal, száguldó terepjáróval és gyalogos zarándokcsapattal, mindenki tart valamerre.

Jól esik megállni, kapóra jön a falucska. A világ végi kis településen egyetlen főutca, a kanyarban apró, sokszögletű tér, rajta kis templom, magas kőkereszt, előtte kőből faragott medencés kút. Késő délután sehol egy lélek, kísértetiesnek tűnik a néptelen falucska. A háttérben körkörös rotunda, egy erődítmény a falusi házak között. Ez a helybéli chateau, a XIII. századból!

A Rókusnak szentelt templomban hűs levegő, a névadó szent szobra a sebeit mutatja. A parányi belső teret hamar körbe járjuk. Kijövet a kúthoz lépünk, arányos a piciny téren. A kávája nyolcszögletű, talán az újjászületés, vagy a víz általi keresztség jegyében? A középütt álló kőoszlopból kétoldalt nyúlnak ki a kecses, de haragos sárkányfejben végződő vízköpők. Az egyik alatt vas tartórudak, abból az időből maradtak itt, amikor még vedrekben hordták a vizet a falusiak.

Az oszlop tetején Szent Clarus kőből faragott szobra, Albi városának első, legendás püspöke, valamikor az V. század során. A helyi hagyomány a város első nagy prédikátorát tiszteli benne. Afrikai származásúnak tartják, növendékét tette meg utódjának, ő maga pedig prédikáló útra indult, de halálát lelte, lefejezték. Manapság vitatják történetét, de hát egy hitetlen korban ugyan mit ne vitatnának? Clarus kezében a pásztorbot talán rangjára és vándorlására is utal.

Eau potable – ivóvíz, jelzi egy kék alapon fehér betűkkel festett táblácska. Nem folyik, csak csordogál a víz, de ez éppen megfelelő a medencében lakó halaknak. Végre feltűnik egy eleven ember. A kút vize fölé hajol, de nem meríteni akar belőle. Az arca nem is látszik, mégis érződik hogy fiatal, bár nem gyermek már. Az elfoglaltsága…

egészen sajátos. Dermedten bámul a vízbe, majd egy hirtelen mozdulat, és puszta kézzel kifog egy halat a kút medencéjéből. Visszahajítja, majd újra mozdulatlanná dermed. Még néhányszor megismétli zsákmányszerzését, majd hirtelen eltűnik, mintha ott se lett volna. Mi végett ez az elfoglaltság? Az ember vadászösztöne munkál benne, vagy az emberek halászainak mintaképe, s csak a halakat dobálja vissza, a lelkeket majd megmenti? Emberek halászaivá teszlek benneteket…

Én pedig elgondolkodom. Itt állunk a világ végén fekvő falucska zsebkendőnyi főterén. A templom védőszentjeként itt van Szent Rókus, a gyógyító szerzetes, akinek itáliai gyógybarlangja mellett forrásvíz fakadt. A kút oszlopán az afrikai származású Szent Clarus, a legendás lefejezett püspök szobra. A falu kastélya a körkörös rotundával egy harciasabb korszakról árulkodik, a kút vize pedig talán egyszerre az élet vize és a teremtés óceánja.

A legkülönösebb mozzanat a halfogás. Szürreális jelenet: a semmiből előtűnő garabonciás fiatalember puszta kézzel halakat fog ki a kút medencéjéből, majd visszadobja őket.

Eltöprengek, én vajon melyikük lehetek egy másik szereposztásban? Rókus, aki névtelen senkiként halt meg, s csak egy évekkel későbbi ragály során emlékeztek meg arról, hogy áldozatosan mentette és ápolta a fekete halál betegeit, s így lett belőle a gyógyítás védőszentje? Vagy Clarus, aki bevándorlóként lett püspök, és talán Szent Ágoston példáját ismételve települt át Afrikából Európába?

Vagy volnék a garabonciás, aki halat fog és visszadobja, majd halat fog újra, és újfent visszadobja, aztán eltűnik? Vagy volnék a hal, akit éppen kikapnak természetes közegéből, és sikamlós bőre sem menti meg az erős kéz markolásától? Vagy volnék önmagam, aki mindezeket az apró csodákat éppen átélem és szemlélem? Mert látszólag banális a kihalt falu délutáni élete – nem történik semmi, csak egy unott legény kapkod a halak után… és mégis. Itt van a mindenség számos összetevője: az ember, a szentek, a betegség, a gyógyulás, a halál és a felmagasztosulás, az állat és a halász, a teremtés vize és az ivókút… Most itt van a világmindenség a maga teljességében.

Mi látszólag véletlenül tévedtünk ide, és nem máshova, ekkor és nem más időpontban. Hogyan tartoznak össze ezek a kaleidoszkópszemcsék? Beszélhetünk-e konkrét tényekről, vagy inkább csak az élet nagy lüktetése rendez eseményeket? A kisbetűs igazságok talán a nagybetűs Valóságról árulkodnak, s a jelenségek önmagukon túlmutató rendszere a misztikus kulcs azok számára, akik már értik a kódot. Az ember valójában nyitott kapuk előtt áll, de nem mindig tud besétálni rajtuk…