Az élethez hasonlóan a halál is bonyolult kérdés, ráadásul érzelmileg és félelmek által is terhelt, roppant kényes téma. Ha az ember csak test volna, fenyegető iszonyat a halál, a megsemmisülés, a totális annihiláció elkerülhetetlen veszélye. Pedig előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell néznünk saját testi elmúlásunkkal. „Meghalni, – elszunnyadni, – semmi több;” mondja Hamlet, s az ókori tamil szent, Tiruvalluvar is osztja nézetét: „A halál elszunynyadás, a születés ébredés a szunnyadásból.” Mások a halált feloldozásnak, a porhüvelytől való szabadulásnak tekintik, aminek révén a lélek tovább léphet lelki útja következő állomásához, vagy visszatérhet eleven forrásához. Ez a visszatérés a reintegrálódás az örök és harmonikus, isteni világba, mert a lélek nem ismer halált.
A ragaszkodás, szeretteink iránti aggodalmunk, a meghaláshoz vezető út, vagy éppen a halál utáni léttel kapcsolatos bizonytalanságunk mégis aggodalommal tölt el minket. Olyan magyarázatot szeretnénk, amely felfoghatóvá vagy akár elfogadhatóvá teszi a halált, amit egyesek éppen az élet egyik legnagyszerűbb tapasztalatának tekintenek.
A halál tényével az ember többnyire szerettei, rokonai eltávozásakor szembesül először. Azonnali számvetésre és mélységes elgondolkodásra késztet az ilyen esemény, s az életösztön a legtöbbször ágál és tiltakozik a halál ellen. A megmásíthatatlannal szemben sokszor az idegenkedés vagy a tobzódás az első, mélyről feltörő válasz, ám a második sokkal átgondoltabb. Eredményeink, tudásunk, családunk, mindaz, amit felhalmoztunk és szerettünk az életben, itt marad, ha mi elmegyünk. A legenda szerint Nagy Sándor meghagyta, úgy fektessék ravatalra, hogy a szemfödél alól két keze kilátsszék, hadd lássa mindenki, hogy a világ ura is üres kézzel távozik az életből. Ám a ragaszkodások, az ego ballasztjának lerázása nem rettenet, hanem öröm, a továbblépésbe vetett hit öröme, a lelki fejlődés bizonyossága.
Ebből a szempontból a halál nem csupán a biológiai szervezet életműködésének teljes és végleges megszűnése. Legyen bármilyen nyomorult az ember egészségi vagy szociális helyzete, ha megleli az örök összeköttetésből táplálkozó benső forrásait, mindig talál vigaszt. Sokkal inkább vagyunk azonosak belső énünkkel, mint testi mivoltunkkal, gondolatainkkal, vagy mások rólunk alkotott véleményével. Ha öröknek tekintjük a lelket, a halál csak a test végzete, egyben a továbblépés lehetősége az örökkévalóság felé vivő zarándokúton.
Én nem lépésekben mérem ki a zarándoklatot, hanem a belső út hosszában…
Van, aki ezt a továbblépést azonnali átminősülésként gondolja el, mintha a test megszűntével nyomban eggyé válna a mindenséggel, miként a korsó eltörésével a korsóban benne foglalt űr is egygyé válik a légösszességgel. Mások számára a halál a fokozatos, több megszületésen és meghaláson keresztül vezető fejlődési út egy kitüntetett pontja. Megint mások a halálból csak a végítéletre ébrednek, míg a hitetlen ember arra sem.
A halálközeli élmények általában békesség-, fény- és szeretet-élményről szólnak, ami biztatás a halál rettenetének legyőzésére. És ez nem olcsó halálkultusz, mert a polaritás felismerése és elfogadása teljesebbé tesz. Ha csak az egyik pólust – ebben az esetben az életet – fogadjuk természetesként, akkor hiányos a teljesség-képünk. Az ember halálképe függ a szellemi és kulturális felvilágosultság fokától is. Az archaikus időkben élet és halál nagyon közel álltak egymáshoz, mindkettő szerves és természetes jelenség volt. A lelkileg fejlett, netán a teljes megvilágosodottságban élő ember ismét békességben van mind az élettel, mind a halállal. A kettő között, a hitetlenség mezsgyéjén, a tudatlanságban, vagy a fél-tudatlanságban a legnehezebb a helyzet…