Zadar tengerparti városa különös hely. Az ókori kikötő egy római korból való térre irányítja a figyelmet. Hajdani épületek vonalait kirajzoló alapok, a kövezet és az oszlopok évezredek tanúi. A korai keresztény templom, a IX. századból való Szent Donát falában ősi római kövek is fölfedezhetők, s még a rekkenő nyárban is hűvösséget sugároznak. Átellenben a városi múzeum, egy letűnt kor relikviái egybegyűjtve.

Az ősi kikötőtől dél felé a régi város fehér kövekből rótt ódon házai közt egy pazar dombra jutni. Kis téren öt kút egymás mellett, a régi városkapun ki, címeroroszlánok őrzik a ki-be járást. Az út vezet tovább, ki a városból, az ösvény azonban a gyönyörű parkba visz. A domb teteje spirális sétaúton közelíthető meg, alig kell kapaszkodni, mégis remek a kilátás. Aki éles szemű, innen is sejti azt, amit igazán érdemes megkeresni.

Vissza a kikötői térhez, majd a kellemes tengerparti sétányon észak felé indulva hamarosan a tengeri orgona következik. A gyanútlan sétáló mit sem vesz észre, csak a fuvallatokra lesz figyelmes. Kellemes hangok, talán az éterből? Talán a szférák zenéje? Vagy a sellők bódító muzsikája?

A hatalmas kövekből rótt lépcsős rakpart legfelső kőkockáin csinos lyukak találhatók, talányos dekorációnak tűnnek. De jobban megfigyelve a jelenségeket, kiderül az összefüggés a kőbe vájt lyukak, a tenger hullámainak játéka és a hangfuvallatok között. A rakpart kövezetéből légjáratok nyúlnak le egészen a tenger szintjéig, ezek sípokként szolgálnak, s a hullámok egy örökké változó fuvolajátékot szolgáltatnak. Ha a kövek falának csapódik egy hullám, felbúgnak a légsípok, a víz csobogása mellett folyton susognak a légsípok is. Ugyan a szerkezete láthatatlan, létezésének következménye tisztán hallható.

Alig-hullám – halk fuvallat, élénkebb vízmozgás – elevenebb hangok, széltől korbácsolt hullámok – még mindig kellemes a víziorgona hangja, s a vihar zúgása mögött is ott a békés fuvolaszó. A vihar elvonul, marad a tengersípok játéka. Bármilyen erős hullámzás érje a sípokat, csak kellemes hangokat adnak ki. Téged is megpróbálnak az élet hullámai, hol szelídebben, hol fergeteggel. Te milyen hangokat adsz ki?

Ezek az örökké csobogó, loccsanó, csacsogó hullámok keltette fuvolahangok egy biztonságos, mégis sejtelmes, jól berendezett, és további felfedezésekre hívogató világ képzetét keltik. Nincs illúzió, nincs áthallás és átfedés: hallgasd a tenger hullámait és ringatózz a hang hullámain. Átjár a természet harmóniája. A park, a domb, a kövek és a kikötő mind feloldódik ebben a végeérhetetlen hullámzásban. Évszázadokat ugrasz viszsza és beleolvadsz a mindenség szerves lüktetésébe, legyen az akár természetadta, mint a tenger hullámai vagy emberalkotta, mint a víziorgona hangja. Amint fent, úgy alant, amint kint, úgy bent, amint a múlt, úgy a jövendő… A külvilág hangja bensődben is hangokat gerjeszt. A belső hang:

Először mintha tücsökcirpelés, utána finom nádsíp hangja, majd mintha zápor hangja szólalna meg. Aztán harangok, és gongok, s különféle dobok sokasága. (Gherendaszanhitá 78-79.)

Mi a végső ima? Az ember homlokára írott, lelkébe rótt örök üzenet, ami ott lüktet mindenki szívében. Hited szerint ismered fel e belső hangot, rezgést. Óm – az első kidobbanás; Szépség – az első spirituális dualitás, mert kell, aki szép legyen, és kell, aki csodálja; Szeretet – az első hármasság, magába öleli az igét s a szépséget, és megsokszorozza azok érvényességét. Mert a hit a szépség és szeretet találkozása az ember szívében…