Nagy várakozás volt a levegőben. Többen gyülekeztek az erdei remetelak körül, várták a mestert. Gondolkodók, gyakorlók, keresők és találók sereglettek össze, olyanok, akiket a lelki tökéletesség kutatásának igénye fűzött egybe. Sokat tapasztalt idősebbek és lelkes fiatalok, okosak és tanulni vágyók jöttek el, nem is csak azért, hogy hallgathassák a mester tanítását, elég, ha láthatják. A kisugárzása néha többet mond minden tanításnál.

Végre megérkezett, törékeny alkat, vékony termet, tekintélyt parancsoló megjelenés. Mindenki tisztelettel, néma figyelemmel kísérte, ahogy végigvonult közöttük. Nem kapkodott, kényelmesen helyet foglalt egy terjedelmes ülőpárnán és körbehordozta tekintetét hallgatóságán. Örömmel nyugtázta az ismerős arcokat, és biztatóan tekintett az újonnan érkezettekre.

– Kérlek, olvasd föl a választott szövegünket! – szólította meg egyik tanítványát, aki mellette ült, figyelemmel és szeretetteljes várakozással tekintett rá. Felütötte a könyvet, s szólt:

– „Óh, Ellenség Legyőzője, a törvényben hitetlen ember nem ér el engem, s kénytelen visszatérni a halandóság létkörforgásába.” – ez az Isten szava.

– Nos hát, beszéljünk a hitről! Egyeseknek a hit olyasvalami elfogadása, amit nem tudnak, de ez inkább hiedelem. Én azt mondom, a hit a szellemi látás egy fajtája. A hit objektíve kötelesség, ugyanakkor szubjektíve az ember legnagyobb ereje. De megkérdezlek benneteket, mit válaszolnátok a kérdésre: mi a hit?

Előbb néma csend, senki sem mert megszólalni. Majd egy vékony hang szólalt meg erőtlenül:

– A hit az önátadás mértékegysége… – a mester elégedett bólintással nyugtázta a véleményt. Csak a pillantásával intett az előbb szóló szomszédjának, aki folytatta:

– Cselekedni azt, amiben az ember reménykedik.

Elégedett morajlás hangzott fel az egybegyűltek között, s a mester is bólintott. Hiszen a tétlen hit nem is igazi hit.

– A hit az, ha az ember gyakorlatra váltotta már a tanítást, amit hallott – folytatta a gondolatot a következő növendék. Ez a vélemény is tetszést aratott. A mester a hallgatóság következő tagjára pillantott, aki szólt:

– A hit a megkülönböztető képesség az igaz és hamis között.

Ugyan száraz definíció, de igaz… megkülönböztető készség nélkül el se induljon az ember a lelki kutatás útján, mert bizonyosan eltéved. Szólt a következő:

– A hit meggyőződés, megingathatatlanság. Nem mindig látható, s nemcsak külső, látható viselkedés, inkább belső tartás.

– A hit azt jelenti, félelem nélkül élni, tudván, hogy urunk mindent elrendez… – ezt már egy újonnan érkezett látogató tette hozzá, s a mester megérezte, ezzel az emberrel még sok dolga lesz.

– A hit az odaadás mértékétől függ – folytatta az egyik képzett növendék. – A meghódoltság foka méri a hitet. Úgy nő a hitem, ahogy az őszinteségem. Minél nagyobb meghódolást követel egy eszmény, annál magasztosabb igazság.

A mester örvendett, amikor visszahallotta a tanításokat, mert ilyenkor maga is élénk figyelemmel megvizsgálta és megszívlelte azokat, ha vállalhatónak bizonyultak. Az egyik érző szívű növendéken volt a sor:

– Hit az, amikor az ember hallja saját szívének hangját, de nem akkor, amikor sír, hanem amikor beszél és énekel. S akkor már nem is ő beszél…

– A hit a puszta lét… - összegezte a mester, - … amit adni szeretnék Istennek. – majd felállt, s visszavonult. A tanítás, amit tulajdonképpen ők maguk mondtak el, mindenkit megérintett. Talán a mester ösztönző társasága váltotta ki belőlük?