Hogyan is volna elmondható a misztika mibenléte? A misztika szó eredete a görög müsztikosz, titokzatos, illetve müein szemhunyás kifejezés. A szem behunyása az érzéki észlelés kikapcsolására utal, ami a belső isteni megvilágosodás elérését segíti elő. Ugyanakkor a száj becsukását is jelzi, hiszen a misztika titkait a beavatatlanokkal nem szabad közölni, mert nem is értenék a szimbolikus, allegorikus kifejezéseket.

A misztika az eksztázis technikája, amellyel a hétköznapi tudatsíkról átlendülhet az ember a mindenség teljesebb, átfogóbb, belsőbb megtapasztalásának térfelére. Ezért állíthatjuk, hogy a misztika az ember megismerő tevékenységének legteljesebb szintézise, hiszen a közismert kognitív és logikai elemek mellett a kontemplatív és a felismerésszerű megvilágosodás, a belátás, a heurékaélmény, a hirtelen megértés, a szatori is szerepel benne.

Szubjektíve a misztika az intuíció, a belső irányítás felismerésének és követésének képessége, objektíve pedig az érzékfölötti titkok kutatása. Egyetemes érvényű, a misztika különféle fő területeit felölelő definíció a kizárólagos összpontosítás Istenre, eleven elmélkedés a lényegről, s a természetfölötti élet megvalósítása. Szűkebb értelemben kultikus cselekményeket jelent, s az ezek nyomában fellépő lelki élményekkel elért érintkezést az istenséggel. Ha szorosabban vallásos értelemben gondoljuk el a misztikát, az nem más, mint Isten közvetlen megtapasztalása, s Istennel történő átalakító egyesülés a szeretetben.

Az istenélmény lehet közvetett vagy közvetlen, attól függően, hogy a Teremtő keze nyomát, alkotását – például a természet szentségét – ismeri föl az ember, vagy személyesen találkozik imádott Istenével.

E lelkesült, szárnyaló spirituális élményszerűség mellett fontos a misztika elemeinek sorra vétele is. Bertrand Russel az első fontos ismérvnek az intuícióba vetett hitet tekinti, szemben a diszkurzív, analitikus ismeretekkel. Az intuíció a hirtelen felfedett tudás, amely egyszerre bizonyossággá válik. Ez a módszer az empirikus megismeréssel szembeni alternatíva a világ teljesebb, homogénebb felfogására. Az intuíció meggyőző ereje roppant magas, amíg jelen van, szinte lehetetlen kétségbe vonni igazát, még akkor is, ha ellentmondani látszik a józan számításnak. Ugyanakkor az intuíció csökkenni látszik a civilizáció haladásával. Mintha a kényelem és a látszatbiztonság elfedné azokat az intuitív vészképességeket, amik a lét- és fajfönntartásban, életveszélyben, kényes választásokban, döntéskényszerben vagy éppen predikció, előrelátás, jóslás esetében az ember segítségére voltak. Az értelmet és az intuíciót a megismerés két útjának tekinthetjük, az előbbi a relatívig jut, az utóbbi viszont az Abszolúthoz igyekszik eljutni.

A misztika másik jellemzője a mindenség egységébe vetett hit. Parmenidész szerint a valóság egy és oszthatatlan, s ez az egységet tapasztaló látásmód a vallásban a pantheizmust, a filozófiában pedig a monizmust hozta létre.

A miszticizmus harmadik jegye az idő valós voltának tagadása, hiszen az idő hármas tagolása ellentmond a létezés egységes együvé tartozásának. Egy következetes misztikus az örökkévalóságban él, számára a múlt-jelen-jövő illuzórikus szeparatizmus. A világ és az idő azonban nem valótlan, hanem csak mellékes, nem lényegi vonása a mindenségnek.

Negyedjére a misztika vallja: a rossz csak látszat. Bizonyos szempontból nincs jó és nincs rossz, az erkölcsi értékítélet csak viszonylagos szempontok alapján releváns. Ha feltesszük, hogy rossz egyáltalában nincs, akkor azzal együtt kellene járnia annak, hogy jó sincs, marad a valóság puszta igenlése. Márpedig a valóság mégis inkább jó, sőt a mindenséget a magasabb rendű jóság jellemzi, mert szeretetre és tiszteletre méltó – azaz szent!