A sötét teremben csönd honolt, azaz mégsem teljes csönd, hanem igen halk, mély, finom duruzsolásszerű hang töltötte be leheletmód a légkört. Félhomály uralkodott, a távolság beleolvadt a sötétségbe, csak néhány alak volt élesebben kivehető. Én keresztbe tett lábbal ültem, köröttem homály, s akiket jobban láttam, az a néhány személy szintén a földön kuporogva, mégis fenségesen ült. Öregek, a misztika nagymesterei, akik tán százévenként, ha összegyűlnek, s meghányják-vetik a világ dolgait. Süvegük, köntösük hosszú, bölcsességük mélységes, hallgatásuk komor és fenséges. Hogy kerültem én ide? Mintha várnának valamire, s hirtelen a homályt apró fények tördelték szanaszét. Fénygolyók, apró fénygyöngyök hevertek a tekintélyes öregek előtt. Hallgatagon, várakozón néztek a mindenségbe, bár úgy is tűnhetett volna, a semmibe bámulnak. Én a semmit láttam, a homályt, de hogy ők mit láttak? Ki tudná rajtuk kívül elmesélni? Ám szótlanok voltak, méltóságos mozdulatlanságban ültek. Csak a fénygyöngyök izzottak előttük, az apró, eleven szikrák rezgőtáncot jártak. Néha el-elhalványultak, máskor felsziporkáztak, mintha csak gyantaport szórna az ember a parázsra. Szót sem szóltak az öregek, aztán néhány fénygolyót elibém gurítottak.

Végre kipattant a sötétség retesze, és meleg világosság ömlött el az arcokon. Jobban láttam az öregeket, s egyikükre különösképp figyelmes lettem. Haja hoszszú, hátul fonatos, a süvege és palástja nem hivalkodó, mégis tekintélyes. Melegség áradt a tekintetéből, lassan odafordult hozzám, s anélkül, hogy megszólalt volna, beszélni kezdett, én meg értettem, amit mondott.

„Elérkezett az ideje, hogy utadra indulj! Felruházlak néhány fontos útravalóval, figyelj jól! Kapsz most tudást, ez még a hasznodra válik. Önbizalommal magad is rendelkezel, majdan mártsd meg magabiztosságodat az alázat vizében, úgy még maradandóbb támaszod lesz. A tudás azonban felelősséggel is jár. Azért adjuk néked, hogy a jó ügyét szolgáld.

A próbatételek alkalmával már nem lapozgathatod a könyveket, akkor vizsgáznod kell. Akkor mutatkozik majd meg, mit szívtál magadba, mi vésődött a szívedbe. Ezért arra ügyelj, a szíved mindvégig tiszta maradjon. Jó ész és jó szív biztosan célba vezet!”

Tudtam én, amit régóta mondogattak, hogy a Jóisten mindenki szívébe beleírja az életre szóló üzenetét. Most mintha megcsapott volna ennek a szele. Hátha ez az a bizonyos üzenet? Mohón hallgattam a szó nélkül szóló öreget, tanácsai nemcsak az eszembe vésődtek, hanem mélyen átjárták lényemet. A szívem lüktetett, minden idegszálam nekifeszült, szinte rángatott az üzenet ereje. Elgondolkodtam, vajon én választottam ezt az üzenetet, vagy az üzenet választott engem? Mintha az utóbbi volna igaz…

„Két követelményt azonban néked kell teljesítened: övezd fel magad isteni odaadással, mert ez minden akadályon átsegít. Ha csapdába esnél, az odaadás szárnyakat ad, elmenekülhetsz. Ha teli vagy hitvány tulajdonságokkal, az odaadás ékszerekké változtatja azokat. Ha kudarcok érnek s végképp elcsüggednél, az odaadás felszabadítja rejtett belső erőidet, amikre a titkos külső erők is rezonálnak majd, s képes leszel legyőzni önmagad.

A másik követelmény ennél nehezebb: őrizkedj a mocsártól, vértezd fel magad szűzies ártatlansággal! Az erkölcsi tisztaság belső erőt és feddhetetlenséget ad, ennek páncéljáról minden álnokság viszszaverődik. Érzéseidet a legnemesebb helyen és módon add oda; a rajongás a Szépség és Szeretet kiváltsága!”

– De hogyan? Én ehhez nem értek! – kiáltottam, de hiába. Halványodott a kép, éreztem, magamra maradok, a bölcsek már el-eltünedeztek az egyre sűrűsödő homályban. Végül az öreg még reám tekintett, s bár végképp nem szólt semmit, mintha delejes áram csapott volna meg, valami keresztülfutott rajtam: „Ne aggódj, a gondviselés mindig veled lesz. Az majd megmutatja, merre indulj, hogyan cselekedj és mit végezz! Tiéd a tan, de élned neked kell vele.”

Aztán én, kicsi ember ottmaradtam egyedül, az öregek visszahúzódtak a mélysötétbe, a fénygyöngyök még táncoltak a helyükben pár pillanatig, majd elhamvadt a fényük, elsorvadt a táncuk…

Meglehet, ma még kisgyermekként játszunk az elibénk gurított fénygyöngyökkel. Kihuny kezünkben a fény, elgurul a golyó, csalódottságunkban sírva fakadunk. De a bölcsek minden erejüket összeszedve bámulnak a gyermekre, hátha szemük sugara tudásukat, akaratukat is közvetíti. S mire a születések és meghalások sokaságával szaggatott élet folyamán felnő a gyermek, ő is a bölcsek homályba burkolózó körébe lép, s reménylőn tekint a jövő nemzedék egy-egy tagjára, aki még sírva játszik az elibé gurított fénygyöngyökkel.