Ha az anyagvilágban egyensúlytalanság uralkodik, s a harmónia csak ritkán és rövid időre áll be, akkor metafizikai síkon ennek fordítva kell lennie, s ott permanens harmónia uralkodik, amit néha fűszerez – és nem megbont! – az egyensúlytalanság. Ha a világban az egyensúly ritka áldás és a folyamatok eredménye, akkor odaát ez öngerjesztő mechanizmus, önmagában létezik. Ugyanakkor a sokrétűség s a belőle fakadó feszültség szükséges kiegészítője a homogenitásnak, így áll elő a tökéletes teljesség. Hiszen nincs két egyforma cseresznye, napraforgó vagy ember, s mégis egybefogja őket a létezés egyetemes, nagy törvénye.
Az egyensúlyt metafizikai értelemben a tökéletesség szinonimájaként is értelmezhetjük. Földi fogalmak szerint mozdulatlanság, nyugalom, harmónia, erkölcsi szinten béke és boldogság, joviális elfogadás és bölcs egykedvűség, metafizikai szinten pedig a teljesség kötődik az egyensúlyhoz. Ehhez a nagy egyensúlyhoz az ember is közelebb kerülhet, ha az önmagára és a környezetére vonatkozó, valamint a kozmikus létinformációk egyszerre a birtokában vannak és harmonikus szellemi konstellációban állnak. Ekkor valósulhat meg az emberi rálátás a tökéletességre, aminek égi párja az isteni ráhatás.
Mások gondolhatják, az egyensúly, tökéletesség, s egyebek emberi fogalmak, amikkel szemben az aszimmetrikus az isteni, de az ellentéteket is egyesítő magasabb isteni harmónia számára nincs kizárólagos megoldás: az ellenkezés csak fokozza a szépséget. Márpedig az egyensúlynál magasabb a szimmetria, s a szimmetriánál pedig magasztosabb a szépség. A metafizikai lény-ség a tökéletesség, s ez elkülönültséget, önálló, individuális létezést ugyan jelent, de az isteni harmóniától való elszakítottságot, elidegenültséget nem. Így a metafizikai egyensúly az egy-ség és a kettősség közötti szintézis. A létezés megelőző szintjei – fizika, psziché, morál – tartós egyensúlyát csak a metafizikai balansz biztosíthatja.
Hiába van végső soron égi hivatása az embernek, mégis helyt kell állnia a földön is. Hiszen két kezet adott a teremtő, balt és jobbat, az anyagi és a lelki dolgok igazgatása végett. A szekér nem mozoghat egy keréken, s a sors sem vezet sikerre emberi törekvés nélkül – tartja az ősi bölcselet. Három alátámasztási ponton, vagy négy lábon könnyebben kiegyensúlyozható bármely test, de az embernek csak két láb jutott. Éppen ezért a mozgása is ringó, bizonytalan, a szokatlanul magas súlypont miatt. Két lábon egyensúlyozni nem könnyű, ezt nyomban átérezhetjük, ha például gólyalábra próbálunk állni. De még ez az ingatag fizikai egyensúly is gyerekjáték a pszichikai kiegyensúlyozottsághoz képest, a metafizikai egyensúlyról nem is beszélve.
Meglepő, hogy a jóga ősi bölcseletének fiziológiai fölismerései milyen szorosan összefüggenek a kozmológiai igazságokkal. A hallás szerve a fül, tárgya pedig a hang, amely az éternek, más néven a kozmikus űrnek, vagyis a térnek a sajátsága, éppúgy, mint ahogy a földnek az illat, vagy a víznek az íz. Márpedig az űr vagy tér „hallása” valójában nem más, mint a térérzékelés, az egyensúly felismerése. A nyugati orvostudomány az érzékműködések közül legutoljára azonosította a térérzékelésben fontos szerepet játszó egyensúlyszervet, éppen a fülhöz kapcsolódó ívjáratokban.
A metafizikai egyensúlyhoz ismernünk kell a magasabb valóság összetevőit és természetét. A bölcsek szerint ezek öröklét, tudatosság és üdv, illetve a múlhatatlanság. Az öröklétnek tiszta tudatállapotban van értelme, s a lét és a tudat egymással szövetkezve a tökéletes üdv-boldogságot csodálja – múlhatatlan módon.