Vajon hol oktat­ják ma a sza­bad gon­dol­ko­dást? Manap­ság a sza­ba­dos gon­dol­ko­dás a diva­tos, jól­le­het a gon­do­la­ti sza­bad­ság évszá­za­dos, ha nem évez­re­des prob­lé­ma. Fran­cis Bacon (1561-1626) így ír erről a Novum Orga­num I. köny­vé­ben, 1620-ban:

XC. A tanult embe­rek szék­he­lyé­ül szol­gá­ló és a művelt­ség gya­ra­pí­tá­sá­ra ala­pí­tott isko­lák, aka­dé­mi­ák, kol­lé­gi­u­mok és egyéb intéz­mé­nyek erköl­csei és elvei is mind a tudo­má­nyok hala­dá­sát hát­rál­tat­ják. A lec­kék és gya­kor­la­tok össze­ál­lí­tá­sa olyan, hogy lehe­tő­leg sen­ki­nek se jut­has­son eszé­be a meg­szo­kott anyag­tól elté­rő tár­gyon törni a fejét. De ha vala­ki mégis csö­kö­nyö­sen ragasz­ko­dik hozzá, hogy sza­ba­don hasz­nál­ja értel­mét, erre csak egy­ma­ga szán­hat­ná rá magát: tár­sa­i­tól semmi segít­sé­get nem remél­het­ne. Ha még ezt is elvi­sel­né, azt kel­le­ne tapasz­tal­nia, hogy szor­gal­ma és bátor­sá­ga jelen­tős mér­ték­ben gátol­ni fogja elő­re­ha­la­dá­sát. Az ilyen helye­ken ugyan­is a tanul­má­nyok alig egy-két szer­ző írá­sa­i­nak bör­tön­cel­lá­i­ban sor­va­doz­nak, s ha vala­ki ezek­től elté­rő véle­ményt nyil­vá­nít, rög­tön rásü­tik, hogy össze­fér­he­tet­len láza­dó. (Fran­cis Bacon: Afo­riz­mák a ter­mé­szet magya­rá­za­tá­ról és az ember ural­má­ról)

Igaz, hogy Bacon mate­ri­a­lis­ta alapú szem­lé­le­tet igye­ke­zett meg­ho­no­sí­ta­ni, s talán a val­lá­sos dog­ma­tiz­mus­sal szem­ben lázadt, de a pil­la­nat­nyi hely­zet­től füg­get­le­nít­ve sza­va­it az üze­net ma is érvé­nyes. Jól­le­het a val­lá­sos világ­né­zet helyett ma a ter­mé­szet­tu­do­má­nyos szem­lé­let az ural­ko­dó, s a tekin­tély­el­vű hie­rar­chi­kus tár­sa­da­lom­szem­lé­let helyé­be sok helyütt a libe­rá­lis és ega­li­tá­ri­us demok­rá­cia gon­do­la­ta lépett, de eze­ket az újabb néze­te­ket sok­szor épp­oly kizá­ró­la­gos­ság­gal hir­de­tik egyet­len jó meg­ol­dás­ként, mint elő­de­i­ket. Idő­vel fel­cse­ré­lőd­nek a sze­re­pek, s a sza­bad­gon­dol­ko­dó tudós las­san fun­da­men­ta­lis­ta fari­ze­us­sá válik, míg a koráb­ban eret­nek tanok a szel­le­mi újjá­szü­le­tés és tovább­lé­pés szük­ség­sze­rű össze­te­vői lesz­nek.

A misz­ti­kus fel­is­me­ré­sek nagy vál­to­zá­so­kat ered­mé­nyez­nek. A káosz-elmé­let azt állít­ja, kis erő­be­ha­tás mér­he­tet­len nagy követ­kez­mé­nyek­kel jár. Ez igaz a lelki fel­is­me­ré­sek, a meg­vi­lá­go­so­dás ese­té­ben is, pedig ekkor nem a káosz foko­zó­dik az ember tuda­tá­ban. Mégis, alkal­mas­sá kell válni a spi­ri­tu­á­lis élmé­nyek befo­ga­dá­sá­ra. Ehhez fon­tos az intu­i­tív kész­sé­günk műve­lé­se. Sokan mond­ják, másra nincs is szük­ség, s az egyet­len köve­tel­mény az, hogy nincs köve­tel­mény. Mégis kívá­na­tos néhány aján­lás köve­té­se: a helyes tant helyes for­rás­ból meg­is­mer­ve helye­sen kell követ­ni, tel­jes ered­mény­re ekkor szá­mít­hat az ember. Hagyo­mány­hoz, szel­le­mi isko­lá­hoz tar­to­zás, a taní­tó köve­té­se, önfe­gyel­me­ző és kuta­tó gya­kor­la­tok, medi­tá­ció, ima, az elmé­let és gya­kor­lat össz­hang­ja – meg­annyi elő­írás, amik biz­ton­sá­go­sab­bá teszik a lelki folya­mat köve­té­sét.

Az upa­ni­s­adok kije­len­tik, azt kell kutat­ni, amit meg­is­mer­ve min­den ismert­té válik, azt kell elér­ni, amit elér­ve min­den elért­té válik. Ha az ember eljut a for­rá­sig, min­dig bővé­ben lesz a víz­nek, ha pedig a min­den­ség for­rá­sá­ig jut el, akkor az ok-oko­za­ti össze­füg­gés­rend­szer foly­tán tény­le­ges misz­ti­kus össze­köt­te­tés­be kerül­het min­den­nel, a min­den­ség­gel. A meta­fi­zi­kai tudat háló­ján min­den össze­függ min­den­nel, mond­hat­juk, ez a min­den­ség szö­ve­te. Tör­vény, igaz­ság, sze­re­tet – mind bele van szőve a világ­min­den­ség­be, a kér­dés csu­pán az, melyik szá­lat ragad­ja meg az ember? Mond­ják, min­den­ki a hite, meg­győ­ző­dé­se sze­rin­ti fel­is­me­rés­re jut. Erről szól a vers:

Valót­lan­nak hiszed Istent? Valót­lan leszel magad is.

De ha léte­zik szá­mod­ra, te magad is léte­ző vagy. (Tait­ti­rí­ja-upa­ni­sad 2.6.1.)