Az emberek tudatába beültetett, beépített gondolati magok idővel életre kelnek, működni és hatni kezdenek, akár jó, akár rossz irányban. Kibomlanak, valóságos áramlatot, sodrást gerjesztenek, ami aztán magával ragadja a legtöbb embert. Ebből a sodrásból nagyon kevesen látnak csak ki: a fölismerésre jutók. Közülük is csak kevesen képesek befolyást gyakorolni a dolgok menetére, akár a saját életükről van szó, akár a világ menetéről, ami mégiscsak nagyobb horderejű, mint egy-egy ember személyes élete.
A világ végtelenül összetett, mérhetetlen mód fölülmúlja az ember képességeit, mégis szerves kölcsönhatás mutatkozik az ember s a világ között. A legtöbb esetben a világ s az általa gyakorolt sodrás oly erős befolyást jelent, ami ellen szinte lehetetlen védekezni. Azt gondolod, szabad vagy, a személyes döntéseid szerint haladsz, de csak kényszerpályát követsz. Csak annyit láthatsz, amennyit láttatnak veled, amit látni engednek.
A tudás nem csak ismeret, hanem világlátás kérdése is, és a tudás a kétellyel szemben a bizonyosság. Melyek a világ biztos pontjai? Például a létezés, például a Magasztos létezése, vagy a szeretet ereje, a tökéletesedés lehetősége, s leginkább a mulandóság legyőzése. Ez az egyik olyan közös cél, amelyre minden misztikus iskola fölesküszik és szövetkezik. S a mulandóság legyőzésének reményében előttünk lebeg a tökéletesedés eszménye – viszolygás a viszonylagosságtól…
A haladást, fejlődést tekinthetjük az élet egyik jellemzőjének, de csak a korlátozott élet jellemzőjének, mert az egzisztencia mint ontológiai kategória eleve, szükségképpen magában hordozza a tökéletességet.
Az ember azonban csak onnan indulhat, ahol éppen tart. Mert az emberi lény nemcsak illúziókkal van csordultig, hanem lehetőségekkel is. Ám amikor azt mondjuk, az ember csupa lehetőség, akkor ez azt is jelenti, hogy még nem ért el szinte semmit. Csak a jövő reménységek éltetik, s ez mégis ösztönző, hiszen az üres kelyhet könnyű édes nektárral megtölteni, míg a káprázatokkal teli korsó tartalmához fölöttébb nehéz bármit hozzáadni. Három út vezet a pokolba: kéj, düh és kapzsiság, de a mennyekbe is három út kell vezessen: nemes cselekedet, tudás és odaadás. Amikor lent vagy, akkor tudod csak igazán, melyik út visz fölfelé. A szintézis a fontos, a fölülemelkedés…
Az egyén énjének és minden ehhez tartozó önös tudatnak a távolléte, az ember megszabadulása az eszközöktől, mikor már nincs egyéni célja, akarata, mert elmerül az Isten akaratában… – ez a tökéletesség lebegése, amikor az ember nem a semmibe merül, hanem a mindenbe, a végtelen Istenségbe, mindennek Mindenébe… (Sama, szúfi bölcselő, Shamsz-i Tabrizi egyik szellemi elődje)
Ha úgy érzed, már mindent elértél – anyagilag, lelkileg mindened megvan, akkor merre tovább? Mit hordasz a batyudban, falás kenyeret vagy köveket? Jobb, ha üres a tarisznyád, abba könnyű kincseket gyűjteni.
Mégis mindenki onnan indul, ahol éppen tart, s az ember előtt megvalósulatlan lehetőségek sokasága áll. El sem tudjuk képzelni, milyen távlatok várnak ránk, mert az értelmi felfogás képtelen befogni a végtelen távlatokat. Ha egy csapásra átlátnád az összes előtted álló lehetőséget, az inkább teher volna, mint könnyebbség. Ezért nem szükséges már a kezdet kezdetén mindent megérteni. Cseppenként fogadd a nektárt. Ami a lelki síkon egy csöpp, az a mi szintünkön egy végtelen óceán. Ami odaát egy szemhunyásnyi idő csupán, az itt világkorszakok sokaságát öleli föl. Ami odaát természetes, az nekünk hihetetlen csoda.