Miként értelmezzük az embert? Ha sikerül valamiképpen megragadni az ember lényegét, netán megmagyarázni, értelmezni, azzal nagy lépést tehetünk az önidentitás meghatározása és a hiteles életcélok megértése felé. Úgy mondják, lelki mivoltunk megértésével párhuzamosan Istent is egyre jobban érti az ember, lelkével közelít az Istenhez.
A példázatok a párhuzamok révén segítik a jobb megértést. Ilyen példázat az, amikor az embert az élővilág egy másik szereplőjéhez, a fához hasonlítják. A fa a béketűrés, áldozatkészség, önzetlenség példája. Nem tiltakozik, ha bántalmazzák, vagy megfosztják gyümölcseitől, békésen tűri a sanyarú körülményeket is, kitartóan növekszik és szinte minden elemében mások hasznára van – életében és holtában is.
Az ember-fa egésze a szervezet, az ember testi mivolta. Ez a fa két gyümölcsöt terem az élvezet és a szenvedés formájában, s három gyökeret mélyeszt az anyagi természetbe a tompaság, az energia és a fény formájában. E tényezők a világon mindent áthatnak, az emberi test működése sem mentes hatásaiktól: a jóság bölcsessége, a szenvedély energiája és a tompaság inerciája egyaránt érvényesül,
egyfajta dinamikus erőteret alkotva az ember körül. A boldogság gyümölcsei négyféle ízűek az erény, bőség, szeretet és üdvösség formájában. Ötféle módon kötődik a fa a környezetéhez, ezek az érzékszervek, és hatféle állapota ismeretes, az éhség, szomjúság, bánat, illúzió, öregkor és végül a halál.
Jóllehet a fát csak a kéreg fedi, a testfát hét réteg borítja: a bőr, az izomszövet, a vér, a zsírszövet, a csontozat, a velő és a szaporítósejtek. Terebélyes fánknak nyolc ága ismeretes, ezek az anyagvilágot alkotó durvább és finomabb összetevők, nevesül a föld, víz, tűz, levegő és éter, valamint az elme, az értelem és a hamis öntudat.
Kilenc odú van a fán, ezek a testüregek, illetve -nyílások: a két szem, a két fül, a két orrlyuk, a száj, a végbél és a nemi szerv. Az ember-fa tíz levele a tíz lélegzet, amik egyfelől az érzékműködések, illetve az egész szervezetet átjáró életerő fajtái.
A fa példájából felismerjük az embert, egy másik hasonlat pedig a mindenséget mutatja be terebélyes faként. A Bhagavad-gítá kozmikus fa-példázatából ráismerünk a világra. Összevonhatjuk-e a két hasonlatsort? Mondhatjuk-e, hogy az ember = fa és a fa = kozmosz párhuzam közös eleme, a fa a két véle hasonlított tény, az ember s a világ párhuzamosságára is rávilágít? Hogyha a fa egyenlő az emberrel és egyenlő a kozmosszal, akkor igaz az is, hogy az ember egyenlő a kozmosszal? Mint a mikrokozmosz és makrokozmosz örök érvényű párhuzamossága bizonyára igaz, ami mellett különbözőségük is tény.
Szólt a Magasztos Úr: Van egy banjan-fa, amelynek gyökerei felfelé, ágai pedig lefelé nőnek, s melynek védikus himnuszok a levelei. Aki ismeri ezt a fát, az ismeri a Védákat. E faágak le és fel egyaránt nőnek, s az anyagi természet három kötőereje táplálja őket. Rügyei az érzékek tárgyai. Vannak olyan gyökerei is, melyek lefelé nőnek, s ezek az emberi társadalom gyümölcsöző cselekedeteihez kötődnek. Ebben a világban lehetetlen meglátni e fa igazi formáját. Senki sem tudja, hol kezdődik és hol végződik, vagy hol van az alapja. De nagy elszántsággal, az elkülönülés fegyverével le kell dönteni. Azután fel kell kutatni azt a helyet, ahova egyszer eljutván soha többé nem kell visszatérni, és ott meg kell hódolni az Isten előtt, aki mindennek a kezdete, s akiben időtlen idők óta jelen van minden. (Bhagavad-gítá 15.1-4.)
Ez a kozmikus igényű fa-hasonlat az anyagi világ gyönyörűszép, de szövevényes, kifürkészhetetlen szimbóluma. S amíg csak egyetlen fa is lesz még planétánkon, mindenki érteni fogja, miről beszél e két hasonlat.