Ősbizalom

Milyen nehéz hinni az örök életben és isteni értékekben, amikor a földi korlátok kötik le a figyelmünket. A káprázat természetéhez tartozik, hogy mindenféle fölösleges dologgal elfoglalja az embert, eltereli gondolatait, a feledésbe taszítja azt, amire emlékezni kellene, és arra emlékeztet, amit jobb volna feledni. Az ember egyik jellemzője, hogy szisztematikusan teszi tönkre magát, hiszen tudja, mi a jó és helyes, azt mégsem gyakorolja, és azt is tudja, mi volna kerülendő, amit mégsem mellőz életéből. Tébolyult eufóriában igyekszünk túlélni saját életünket, de van vigasz…

A világ sokrétű, párhuzamos valóságok léteznek a nagy Valóságban, s amilyen szintjére csatlakozol ennek a bonyolult valóságszövetnek, az minősíti majd az életedet. Ha az illúzióra kapcsolódsz, akkor a káprázat minősít majd, ha a mindent átható Világszellemre, akkor a mindentudás lesz a sajátod. A létezés-princípium síkján a mindenség egységét tapasztalod, a felsőbb isteni tudatosság síkján a mindentudást, a személyes tulajdonságokban bővelkedő könyörületes Istenhez kapcsolódva pedig az egyetemes isteni kegyelmet és szeretetet tapasztalhatod.

A világon szinte minden mulandó. Mit hoz a szél, és mit visz a víz? A szétesés a világ sajátossága, az összetartás a benne élők feladata. Ha nem csinálunk semmit, a lebomlás végbemegy, de a végső megvilágosodás aligha. Ami a világban nem mulandó, az a világ misztikus természete. A világ nem önmagában van, hanem rámutat valamire, ennyiben több, mint önmaga. A világ titkos, itt-ott torz tükörképe a természetfölötti eredetinek, az őskép tükröződik mindenben. A mindenség legapróbb jelensége is a forrásról árulkodik, az utolsó csoda is az első csodáról szól.

Éppen ezért egy rossz tapasztalat nem vonhatja kétségbe a tiszta eszmények létét. Egy esős nap még nem jelenti a napsütés megszűnését. Ne tagadd a kettősségeket – öröm-bánat, jó-rossz, fény-árnyék – a gyakorlati tapasztalat síkján, inkább lelki erővel és a megvilágosodás lendületével próbáld meghaladni azokat. Mert a sötétség legyőzhető.

Ahogyan a por letörlése nem teremt ragyogást a drágakőben, mert a fény annak természetes vonása, ami a tisztogatás nyomán újra megnyilvánul, úgy a lélek tudata is újfent felragyog, mikor hibáitól megszabadul. A föld mélyére ásva víz nyerhető a kútból, de nem az ásás teremti a vizet, és a lélek tudata is megnyilvánul, amint a tudatot borító tudatlanság rétegeit lefejtik, éppúgy, mint mikor a földet elkotorva természetes erővel tör felszínre a forrás vize. Mikor a tudatot fedő hiányosságok megszűnnek, a lélek eredendő tulajdonságai újra felszínre törnek; nem ekkor keletkeznek, hiszen örök tulajdonságai a léleknek.

Aki kételkedik – nem szabadul, ha kétely felhőzi az ember tudatát, nem nyílik meg neki a tökéletesség kapuja. Két keréken halad a kordé: emberi erőfeszítés és isteni kegyelem a kerekei. Bíznunk kell abban, hogy ahol az emberi erő véget ér, átveszi az irányítást az isteni kegyelem. Az ősbizalom a kételkedés szellemének ellentéte. Mindenben lehet kételkedni, és bízni is. Meglehet, mindkét attitűd megcsal, mert a valóstól kicsit eltérő képet fest, de míg a bizalom a valóságosnál egy kissé hízelgőbb képet fest, addig a bizalmatlanság egy sokkal sötétebbet. Ha annyi bizalmat tudsz adni az életnek, hogy a láthatón túl van egy láthatatlan világ, amit a verseny helyett a gondviselés igazgat, már megtetted az első lépést a tökéletesség felé. A bizalmatlanságtól el kell jutni a szeretet birodalmáig. A tökéletesség elérése egyáltalán nem lehetetlen. Csak törekedni kell, ebben áll a nagy titok.