Keresed a helyed a világban. Legelőször meglepetve nézel körül – milyen idegen minden. Aztán lassan beleszoksz a körülményekbe, hogy megéhezel, hogy sírsz, ha valami fáj, vagy ha nem értenek, kapálózol azután, amit szeretnél elérni. És ez sokáig elkísér, még ha felnőtt fejjel nem mutatod, akkor is. Később azt hiszed, ez a biztonság, és egy világ törik össze benned, amikor a biztonságodat valami fenyegeti. De elalszik benned az elégedetlenség, azt hiszed, a körülmények megváltoztathatatlanok, és minden úgy jó, ahogy van.

A lázadás szelleme kicsit később kísért meg. Nemcsak a határaidat keresed, hanem a létezés korlátait is. Addig azt hitted, minden megváltoztathatatlan körülötted, de most felismered, minden változhat, sőt, te változtathatsz a dolgaidon. Micsoda káprázat… A lázadás minden ellen, ami van, a világfájdalom mindazért, ami nincs. Megtagadsz mindent, ami addig körülvett, semmi sem jó, ami addig a vélt biztonságot és a körülhatárolt világodat jelentette. Ezer új dologgal foglalod el magad, és közben keresed önmagad. Azt kutatod, mi nyújt

örömöt, és nehezen viseled, ha valami nem úgy alakul, ahogyan eltervezted.

Talán berzenkedve, de elvégzed kötelességeidet, talán kitörsz a keretek közül, mint a szabadságra vágyó csikó. De meddig tart ez a szabadság? Az első nagy szerelemig, ami előbb szárnyakat ad, s amikor vége lesz, megtörik a szárnyalás, és marad a kisemmizettség. Fekete a világ, mert senki nincs, akit igazán szerethetnél – milyen fájdalmas…

Csak a feledés akarása – vagy az őszinte remény? – sodor újabb kalandok felé, és csak lassan tudatosulsz arról, hogy a bejárt utaknak újra nekifutni ostobaság. Ugyanaz a módszer mindig ugyanarra az eredményre vezet. Ha ismétled önmagad, ne csodálkozz, hogy ugyanoda jutsz. Aztán lassan csillapul ez a lázas kapkodás, berendezed az életedet, köves gyűrűt, élő nippeket és művirágot gyűjtesz magad köré, s azt hiszed, íme, megteremtetted a világodat, megvan végre az áhított biztonság. Végre értelmet nyert az életed.

Ez tart egy darabig, buzgón törölgeted a port, de arrébb tenni nem akarod a porcelán figurákat. Aztán hirtelen megváltozik minden. Ne csodálkozz, ha a gyűrűből elgurul a kő, ha összetörnek a nippek és elszárad a művirág. Sírva ülsz életed romjain, siratod a fejenincs figurákat, siratod veszteségeidet, siratod önmagad. Mered-e gondolni, hogy nem egy újabb kollekció a megoldás? Bevallod-e magadnak, hogy csak gyönyörködni akartál a gyűjteményedben?

Eddig volt otthonod, s most hirtelen kivert kutya lettél, nem találsz haza. Eddig boldog voltál, aztán egy darabig tűrtél, de most vége? Nincs tovább, nincs lejjebb. Alávettettél életed mélyrétegeibe, a leggonoszabb démonaiddal szembesülsz és már nem viaskodsz velük. Hagyod, hurcoljanak, amerre kedvük tartja. Csalódottság, veszteségek, kudarcok – ez a kenyered. Már fölfelé tekinteni sincs kedved. Hátat fordítottál a Napnak, és csak az árnyékoddal szembesülsz. Ez sem, az sem, semmi sem – semmi sem az igazi. Mindvégig az elégedetlenség vezérelt. Kerestél, de tudatlanul, kutattál, de önző mód, próbálkoztál, de ostobán. Arra rájöttél, hogy még a sikeres élet is totális kudarc, mert nem jelent megoldást a lét súlyos fájdalmára, a lélek végső elidegenedésére. De azt a titkot még nem fejtetted meg, hogy miként lehet még a kudarcos élet is sikeres?

Ha a madár ugyan szárnyra kél, de mégsem éri el az egek magasát, akkor is távolabb került a földön neki állított csapdától és megmenekül. Ha nem is éred el a tökéletességet, de elrugaszkodsz a köznapi forgatagtól, megmenekülhetsz a világ fájdalmától, mert a terhed már könnyű. (Rúmí)

Mi történt veled, vándor? Eddig idegen földön jártál, örök vendég?