Ezernyi kérdést tehetnénk fel a bizonytalanság világában, de fogalmazzunk meg csak két kérdést: Valójában merre halad a világ? Jobban érzi-e magát benne az ember, mint hajdanán, vagy sem? Lakonikus tömörséggel fogalmazva meg a kétszavas választ: lefelé és nem.
Lefelé
Érdekes módon a tudomány és a hagyományos vallásos világkép hasonló véget jósol a világnak. Planetáris szinten a Nap vörös óriássá válása emészti föl a Földet a rajta lévő élettel egyetemben, kozmikus szinten pedig a nagy összeroskadás vet véget minden megnyilvánulásnak. A természettudomány megsemmisülés-képéhez viszonyítva a vallásos világkép sem sok jóval kecsegtet. A keresztény eszkatológia egy további fenyegető erkölcsi tehertétellel, a végítélettel tetézi a világ megsemmisülésének
amúgy sem vidám történetét, amit csak némileg enyhít az üdvösség remélt lehetősége. Magyarán ez a világ a tudomány s a teológia szerint is az elmúlás felé tart, mert mindkettő lineáris időfelfogásban gondolkodik. Az enyészet eme tendenciáját az egyébként ciklikus módon gondolkodó indiai hagyomány egy találó képpel szemlélteti: az idő, mint egy óriáskígyó, elnyeléssel fenyegeti a világot, a múlt és jövendő e rémisztő jószág állkapcsai.
Nem
Hogy jobban érezzük-e magunkat, mint hajdanán, nehezen megválaszolható kérdés. Itt nem csupán közérzetről van szó, bár annak mérése sem egyszerű dolog. Az elégedettséget próbálják a jövedelmi viszonyokkal, a munkahely és a megélhetés biztonságával, a várakozásokkal és számos egyéb emberi tényezővel összefüggésben mérni, inkább kevesebb mint több sikerrel. Elegendő erről megkérdeznünk az emberiség két szegmensét. Az egyik szegmens legyen mondjuk száz ember, a másik pedig 3,6 milliárd ember. Ma a száz leggazdagabb ember vagyona a Földön megegyezik a legszegényebb 3,6 milliárd ember anyagi eszközeinek összességével. És merem állítani, hogy akinek csak egy marék rizs és néhány korty víz jut naponta, nem feltétlenül elégedetlenebb annál, aki már a szarvasgombát is unja.
Nem az a szegény, akinek kevese van, hanem aki sokra vágyik.
Az ember metafizikailag nem érzi jól magát. Aki jól érzi magát, nem metafizikai módon gondolkodik. És ez nem ítélet, hanem tényszerű megállapítás. Amíg nem sikerül visszatérni az eredeti ősharmóniába, addig csak rosszul érezheti magát az ember. Jóllehet, ahány ember, annyiféleképpen válaszol a banális kérdésre: Hogy vagy? Az anyagi lét eredendő korlátai ellenére sokan kedvezően válaszolnak: jól, egyre jobban, nem is olyan rosszul…
Élete során a legtöbb ember nem a kozmikus magánynak, a lét ontológiai abszurditásának vagy a káprázat szinte lehetetlen tetten érésének problémájával, hanem jóval prózaibb feltételekkel küzd. Az ember tudatlansága folytán is érezheti jól magát, de bizonyos lelki szint után ismét az elégedettség dominál, most már annak magasabb oktávja. Egyszer egy zarándokútról hazatérő mestert faggattak tanítványai: Hogy érezted magad a szent helyeken? Ugyanúgy, mint bárhol másutt – hangzott a lakonikus válasz, ami nem csupán az udvarias de kissé butácska érdeklődést szerelte le, hanem mély realizációról is árulkodott. De legyen bármennyire is elégedett például egy jógi vagy egy szent, ahhoz képest, amilyen boldog a teljességben lehetne, bizonyára még ő is elégedetlen.