A legtöbb embert felkészületlenül éri a halál, éppúgy, mint a születés. Sokan minden különösebb előképzettség nélkül csöppennek bele az életnek nevezett elfoglaltságba, s a kilépésük ugyanilyen esetleges. Jóllehet élet és halál szöges ellentétei egymásnak, ugyanakkor egymást feltételező jelenségek is. Mivel a létezésnek végső kérdései, ezért nagyon közeliek és nagyon távoliak. Az élet egyszerre a legegyszerűbb és legnagyszerűbb dolog, ugyanakkor rendkívül bonyolult is. Az élet annyira természetes és hétköznapi, hogy a legtöbb esetben bele sem gondolunk fennköltségébe. Ezért is volna olyan nehéz definiálni. A szó fogalmi definíciója nem sokat árul el az élet csodájáról: a létezésnek az a formája, amit az anyagcsere, a növekedés és a szaporodás jellemez. Ha megfelelő szemmel nézzük, akkor minden él, minden lüktet, a lét egyetemes elve a sok-sok élőben nyilvánul meg. Teliholdas éjjelen elég néhány tálkában vizet tenni a földre, s
mindegyikben a Hold képe tükröződik majd. Az egyéni élet az egyetemes lét tükröződése. Milyen egyetemes összetartozást jelent ez!
Az emberélettel kapcsolatban hozzáteszik, hogy az a születéssel, pontosabban a fogamzással kezdődő s a halállal befejeződő vagy átminősülő létezési mód, amit szintúgy jellemez az anyagcsere, a növekedés és a szaporodás. Ha csak ezeket a vonásokat vesszük sorra, az öregedés nem életszerű, hisz ott az anyagcsere visszaszorul, a növekedés is retrográd s inkább sorvadásnak kellene nevezni, szaporodás pedig legföljebb a ráncok és barázdák terén megy végbe.
Ha csupán anyagcsere volna az élet, akkor igaz volna a mondás, azért élünk, hogy együnk! Csakhogy a magasabb szellemi képességek birtokában ezt a tételt legszívesebben megfordítva használjuk: azért eszünk, hogy éljünk. A prána-táplálkozás vagy fény-evés ismeretében azonban már ez a megfogalmazás is kétséges, hiszen a test biológiai élete is fenntartható étel formájú energiabevitel nélkül.
Találóbb az életnek, mint végső kategóriának a megragadása. A lét a végső egzisztenciális princípium, amit csak nagyon kevesen vonnak kétségbe. Ennek a végső princípiumnak két aspektusa mutatkozik, egyfelől a lét, létezés, élet, másfelől a realitás, tényleges valóság. A létezés egyúttal a legfőbb és végső általános kategória is, amely minden létezőt, sőt a nemlétezőket is összefogja, hiszen Arisztotelész is állítja: ami nem létezik, az is létezik, mint nemlétező (Metafizika 4. könyv, II. fej.) A lét alól senki sem húzhatja ki magát, a lét élni kényszerít. A bölcsek szerint a léthez a jóság, kiválóság elválaszthatatlanul hozzá tartozik: a lét nagyszerű, az élet pedig jó.
Az élet ugyanakkor folyamat is, ellenállhatatlan árama hömpölyög előre. Mondják, az életben egy dolog az állandó: a változás. Az életben tapasztalható változások közül az első a születés, az életbe csöppenés, majd a növekedés, gyarapodás következik. A fennmaradás és az utódok létrehozása jelenti a kiáradó, progresszív ciklust, majd a visszahúzódás következik, a hanyatlás és végül az enyészet formájában. Ezért mondta Schopenhauer: „Az élet célja a halál.” Megelégedjünk ezzel, pusztán ennyi volna az élet?
Az élet tehát egyszerre hihetetlenül kézenfekvő, s páratlanul bonyolult. Ehhez képest meglehetősen kevés támpontot kapunk leéléséhez. Vajmi keveset segít ebben az oktatás, vagy a családi háttér, a siker vagy az információ, hiszen az élet misztériumát másként értheti meg az ember: beavatás, majd személyes próba révén, amire válaszképpen feltárul az Igazság. Szerencsére a misztika nem tanítható, hanem csak a technikája, a misztikus tapasztalásra történő rávezetés, ezért a megtapasztalásnak ez a belső, felfedező módja nem laposodik el soha.