Önszeretet – nem hangzik jól. Meggyőződésünk, hogy ezt mások gyakorolják, s nem mi, de ha a szomszédodat vagy életed társát megkérdezed, előfordulhat, neki is hasonló véleménye lesz rólad. Aki az önszeretetben él, leginkább saját maga figyelmében fürdik, s bár kissé minden ember narcisztikus, akinél ez kórossá válik, annak társasága nehezen viselhető.
Az önszeretetet nem letagadni vagy megszüntetni kell, hanem nemesíteni, finomítani. Saját egoizmusunk szeretetétől, az öntömjénezéstől és alaptalan önteltségtől el kell jutni a hiteles önismeretig. Másokban akkor ismerjük fel a lelki lényt, hogyha saját magunkat is ekként tekintjük, vagyis önmagunk vonatkozásában is léleklátóvá kell válni.
Lélekbúvár, lélektan, léleklátás – megannyi kifejezés, amik nem mindenkit érdekelnek. Valakit azért nem, mert a tagadás szellemében él. Azt ugyan az
anyagelvű és pusztán biológiai pszichológia is elismeri, hogy úgynevezett lelki jelenségek vannak, de azok alapja, a testtől különböző szubsztancia, a lélek nem létezik. Ezzel szemben létezik olyan tudományos felfogás is, amely a lélek testen kívüli, azon túlnyúló hatását és egzisztenciáját tényként kezeli.
Mást annyira lefoglal és kielégít a testi létezés, hogy azért nem fordít figyelmet a lelkére. A köznapi felfogás amúgy is az ember érzelem- és gondolatvilágával, mentális szférájával azonosítja a lélek fogalmát. Amikor valaki a lelki világáról beszél, jobbára az érzelmeire gondol.
Mások bizonyos testi funkciók – a gondolkodás, érzés, akarat s hasonlók – összességének tekintik a lelket, ez egyfajta quasi-ateizmus, amely a spirituális szubsztanciát még mindig mellőzi, de élénken foglalkozik az emberi lét bizonyos finomabb jelenségeivel.
Félig-meddig spirituális felfogás az, amely sajátos erőközpontnak, energiaforrásnak, a testi-lelki-szellemi szféra fókuszának tartja a lelket, amit végső soron mégis csupán egy személytelen erőtérként értelmeznek, személyes vonások, sőt, akár individuális lét nélkül. A panteista nézet segít annak megértésében, hogy a lélek a mindenség része, a tudatosan és harmonikusan berendezett, művészileg felépített világ részese. Legtalálóbb az egymásba ágyazottság gondolata, amikor is a világban felfedezhető az ember s az emberben felfedezhető a világ.
Amikor csak a világszellemet látják, s ennek az egyetlen princípiumnak a létét tételezik, akkor nem értelmezhető a különálló személyiség vagy individuális lét. Egy további felfogás az egyéni lelket metafizikai identitással rendelkező lényként értelmezi, a nagy tűzből kipattanó tudatos lélek-szikrának. A mindenség forrásának energiarészecskéje, mondhatjuk, Isten örök társa, aki egyszerre azonos is vele és különbözik is tőle, mert a nem isteni sohasem keresné az istenit. Ekként a lélek az élet hordozója, az ember lényege, transzcendens, spirituális energia, akit a rokonság kezdet nélküli köteléke fűzi a forrásához, Istenhez.
Hermész Triszmegisztosz szerint – milyen költői! – Isten könnye az ember lelke…
A lelkek születése esés, a lelkek úgy esnek le az égből, mint a csillagok, mint Isten vetése. Az emberi lelkek úgy röpülnek át a világon, mint a meteorrajok a Föld atmoszféráján. (Hérakleitosz)
Hogyan látod önmagad? Halálra kárhoztatott anyaghalmaznak, vagy örök hivatással rendelkező lélekszikrának? Ha igazán szereted önmagad, igyekezz a lehető legnemesebb ideálokkal szolgálni magadat. Ne csak a mulandó részedet szolgáld, tápláld a múlhatatlan részedet is.