Ez az egyszerű kijelentés – én vagyok – valójában egy fantasztikus egzisztenciális alapvetés. Bár mindössze két szóból áll, mégis felölel mindent, amit csak lehet. A kifejezés első fele Én – a szubjektum alapprincípiuma, második fele vagyok – pedig a létezés alapprincípiuma.
De találunk-e bizonyítékot a létezésre? Bizonyítható-e a lét? Mondhatnánk az empirikus tapasztalat kellő bizonyíték, de a tapasztalatok gyakran csalókák. Akkor talán az öntudat, a saját létét értelmezni próbáló öntudat léte a bizonyíték, amely annyit bizonnyal megállapíthat, hogy ő maga létezik? Vagy vegyük a kinyilatkoztatást:
– … kezdetben mindez (a világmindenség) a Létként létezett, egyedül, pártalanul a maga nemében. (Cshándógja-upanisad 6.2.1.)
Tegyünk föl néhány kérdést. Ki beszél? Ki mondja ezt a tételt? Ki az első beszélő, kié a hang? Mindenképpen szubjektum, alany kell mondja, de nem mindegy, ki beszél. Ha az ember mondja, az egyszerű szubjektivitás. Márpedig az ember sok mindent mondhat: Ego sum – Én vagyok; Nihili sum – semmirekellő vagyok; Nullus sum – semmi vagyok. Lehet ennél bátrabb is: Cogito ergo sum – Gondolkodom, tehát vagyok; vagy manapság: Dubito ergo sum – Kételkedem, tehát vagyok. Ha megfordítjuk a gondolatmenetet: Sum ergo cogito – Vagyok, tehát gondolkodom, mi több: Sum, ergo sum – Vagyok, tehát vagyok! Ha pedig az ember végső célképzetét is beleveszszük: Cogito ergo beatus sum – Vagyok, tehát boldog vagyok…
Ha az Isten mondja ezt a mondatot, akkor transzcendens szubjektivitásról beszélhetünk. Akkor ez a kijelentés az isteni létezés-princípium monológja: Én vagyok, a létezés van. Márpedig a létezők vizsgálata Arisztotelész szerint a filozófia megkerülhetetlen feladata. Ha az abszolút forrásból származik e megjegyzés, akkor az pozitív, metafizikai és transzcendens ontológiát követel: a hiperszubjektív valós valóság a kiindulási pont, a mindenség személyes origója. Minden ennek függvényében létezik.
Én vagyok az eredete a lelki és az anyagi világnak, minden belőlem árad. (Bhagavad-gítá 10.8.)
A biblikus kijelentések is erről árulkodnak: Vagyok, aki vagyok… (Kiv 3.14) – azaz a létezés vagyok; illetve Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet… (Jn 14.6), amely tétel a létezésen túl a funkciókat is pontosabban azonosítja.
A Ki? kérdés után joggal vetődik föl a következő kérdés, a Hol? Hol van a beszélő: fönt, lent, kint, bent? Talán mindenütt ott van, mégis lokalizáltan keressük: templomban, vallásban, teológiában, természetben, szívben…
Megnyilvánulatlan formámban ezt az egész univerzumot áthatom. Minden lény Bennem van, de Én nem vagyok bennük. És mégsem nyugszik Bennem minden teremtett. Íme misztikus hatalmam! Habár Én vagyok az összes élőlény fenntartója, s jelen vagyok mindenhol, mégis Én Magam vagyok a teremtés eredeti forrása. (Bhagavad-gítá 9.4-5.)
A Mikor? kérdés éppúgy releváns: mikor vagyok? Volt, van, lesz – ezek nem csupán az anyagi idő fázisai, hanem a tényleges transzcendens öröklét! Ami múlt és ami eljövendő, az is mind a Létező, aki a teremtésciklus előtt, alatt és után egyedül létezik.
A Miként? kérdésre pedig egyedül Isten önreflexiója képes válaszolni…