Az emberi elme szereti a paradoxonokat. A feloldhatatlan ellentét vagy az önmagába forduló érvelés tetszetős fejtörő, és kibillent a szokványos tudatállapotból. Persze vannak butácska paradoxonok – mint például a krétai, aki azt mondja, minden krétai hazudik…
Az Akhilleusz és a teknős már sokkalta izgalmasabb paradoxon, ami segít az idő és a tér, a távolság átgondolásában és legyőzésében. Rousseau szerint a paradoxonok oly igazságok, melyek egy évszázaddal előbb születnek meg, mint kellene.
Az egyik legelegánsabb paradoxon az alábbi: Az igazság a filozófia egyik legvitatottabb kérdése, s ezt vitán fölül igazságnak fogadhatjuk el.
A szellemi csavar, a játék megvan a kijelentésben, de nem árt senkinek, és nem kérdőjelezi meg sem az igazságot, sem a filozófiát, sem az emberi megértést, hanem rávilágít valamire, amit már nem ésszel és értelemmel, hanem egy magasabb tudatosság megnyílt, áldott pillanatában fogadhat be az ember – ez a ráébredés, kis megvilágosodás élménye.
Mégis, miért oly vitatott kérdés az igazság? Sokan csak relatív igazságok létét fogadják el, s tudjuk, ahány ember, annyi igazság. Mások a kommunikáció csapdájába tévedt ember elveszettségével magyarázzák, miért nem hisznek igazságokban vagy az igazságban.
És valóban, mondhatjuk, hogy vannak tények, vannak igazságok és van a valóság… A tényeket lehet objektívnek tekinteni, bár tényszerű, elfogulatlan tájékozódás valójában nem létezik, csak interpretáció. A tények java része mérhető, ezért anyagi és mennyiségi természetű.
Az igazságokat lehet csűrni-csavarni, mintha arra találták volna ki őket. Kinek az igazsága? A legtöbb ember összekeveri a saját véleményét az igazsággal. Viszont az igazságnak már van erkölcsi vonzata is, nemcsak értékítélettől mentes tényekről van szó, hanem az igazsággal együtt járó helyességről, erényességről, hasznosságról is.
Egy falfirka: „Mindent kérdőjelezz meg!”
És az odabiggyesztett kiegészítés: „Miért?”
Végül a valóság – nos, a kvantum tudományok korában a valóság is képlékenynek tűnik. Régen úgy mondták, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, majd helyesbített a görög bölcselet: egyszer sem lehet ugyanabba a folyóba lépni, hiszen megváltozik, ha belelépsz, már nem ugyanaz. Ma ezt úgy mondjuk, a megfigyelő jelenlétével változik a megfigyelés tárgya is, a részecskék elugranak a helyükről, s vagy a tömegük vagy a helyzetük nem felel meg a számításoknak.
Ha a tényeknek tárgyi értéke, az igazságnak pedig erkölcsi vonzata van, akkor a valóságnak metafizikai jellege kell legyen. Mintha a látszat-valóságon túl létezne egy valós valóság is – nem ez mindannyiunk vágyakozása? De ha ez így van, akkor vajon mit ér az igazság megvitatása? Az igazság mibenlétéről folytatott vita nem érinti az igazságot magát, az független a vitától, mi több, elbújik a vitatkozók elől. A régiek szerint az Igazság, a Jóság és a Szépség határoz meg mindent, pedig a tapasztalat mintha azt mutatná, hogy az igazság nem mindig szép, s a szépség nem mindig igaz… S hol marad a Jóság?
Az élet célja: a valóság ismeretében az élet igaz, maradandó értékeinek felismerése, megragadása. A lélekjelenlét több mint vita, ragaszkodás az Igazsághoz. Talán ezzel az eszközzel ismerhető meg a valós valóság? Lélek által a lelkit? A közönséges ember közönséges szemmel látja a világot, a lelki ember meg lelki szemmel lát mindent. Ha hiszel az Igazságban, boldog is vagy!