A tanító előhúzott iszákjából egy finom selyemzacskót, amiben láthatóan lapult valami. Értékes holmikat szoktak ilyesmibe bugyolálni, de honnan volna ennek az egyszerű aszkétának valami drágasága? Félretette az iszákot, majd bontogatni kezdte a sárkányos ábrákkal szőtt vöröses selyemzacskót, aminek száját sárga szalagokkal lehetett összehúzni.
– Gyöngysor a fonálon… – mormolta csak úgy magában, majd lassan egy igazgyöngy nyakláncot húzott elő. Különböző színű gyöngyök sorakoztak rajta, halvány opálos fehérek, sárgásba játszó nagyobbacskák, rózsaszínek, barokkos alakúak és néhány fekete gyöngy is, nem is teljesen feketék, inkább fémesen irizáló színűek, hol mélyzöldes, hol ezüstös tónussal.
– Látod-e a nyakéket? – kérdezte növendékét, aki ámulva figyelte tanítója kezében a gyöngysort.
– Igen, hogyne látnám – felelt sietve az ifjú, majd kérdezett: – De honnét van
neked ilyen drágaságod? És mi végett? Még sohasem láttam nálad…
– Nem láttad… sok mindent nem láttál még – szólt sokatmondóan az öreg. – Nekem minden fontos és semmi sem fontos. Ami emlékeztet az isteni csodára, az fontos, ami nem, az nem is fontos. Ezt a láncot a mesterem ajándékozta nekem, amikor a fontos dolgokra tanított.
– A fontos dolgokra?
– Igen. A gyöngysor fontos, nemdebár? Főleg, ha egy ilyen értékesebb darabról van szó.
– Hogyne, bizonyára fontos. Emlék gyanánt őrzöd?
– Emlék, igen, de nemcsak mesteremre emlékeztet, hanem az igazságra is. Milyennek látod?
– Tarka! És hosszú! És nagyon szép.
– Látod, hogyan sorakoznak a gyöngyök, sárgák, fehérek, rózsásak és itt a feketék is. Kisebbek, nagyobbak, szépen összerendezve… – maga is elnézegette a gyöngysort, ahogy szemeit morzsolgatta. Mintha az imafüzérét fogta volna kezébe.
– Mi alkotja a gyöngysort? – kérdezte hirtelen. Növendéke előbb tanácstalanul nézett rá, aztán összeszedte magát, úgy mondta:
– Hát…, a gyöngyök!
– Kétség kívül, a gyöngyök fontosak! Gyöngyök híján nyakékről sem beszélhetnénk – morzsolgatta tovább a szemeket. – De mit látsz még?
Növendéke értetlenül nézett rá, nem látott semmi egyebet. Várakozón emelte tanítójára a tekintetét, az pedig elmosolyodott.
– Ez az, éppen ez az! Amit nem látsz – a fonal!
Földerült a növendék ábrázata, hogy erre nem gondolt!
– Mint gyöngysor a fonálon, úgy nyugszik rajtam minden – mondá Isten… – idézte a mester a szentírásokat. Aztán magyarázni kezdett, hogy a jelenségek milyen káprázatosan szépek, színesek és változatosak, akár a gyöngyök. Az egyik ilyen színű, a másik amolyan, formák, árnyalatok sokasága – varázslat! De a fonal nélkül szétgurulna mind, nem lehetne összetartani őket, bármelyik könynyen elveszhetne.
– Gyöngyök nélkül nincs gyöngysor – ezt bárki tudja, első pillantásra. De akárhány gyöngyöt teszel egymás mellé, sosem lesz belőlük gyöngysor, ahhoz kell az a láthatatlan lényeg, amely összetartja őket…
Folytatta sokáig az ifjú tanítását: a tapasztalatok miriád sokaságáról, az élet dolgainak változatos gyöngyeiről, közben folyton az ujjai közt forgatta a szemeket. Ki nem fogyott a példákból, mondandója őt is, növendékét is elragadta. Az hol kacagott, hol elkomolyodott, de amikor mestere tenyerébe gyűjtve a gyöngysort lassan visszaparancsolta a selyemzacskóba, majd bölcs mosollyal átnyújtotta neki, a lélegzete is elakadt.