Olcsó játék volna a szavakkal, hogyha az egységgel a kétséget állítanánk szembe, ugyanis az egyikbe bele lehet esni, a másikba viszont nem, így nem azonos természetű fogalmak, hiszen az ellentétességhez is kell valamelyes hasonlóság.

Az egységelv mint princípium fontos felismerés a világlátásban: hogy minden összetartozik, nincsenek diszkrét események, hanem csak folyamatok, nem vízcsöpp van, hanem tenger, hogy a lét ténye összefűz minden élőt, és sorolhatnánk. A mindenségnek ez az egyetlen elvre visszavezethető jellege kozmológiailag, a teremtéselméletet vagy lételméletet tekintve, de erkölcsileg s az ember közösségi viszonyrendszerében is értelmezhető. Azt is mondhatjuk, az összetartozás felismerése a harmónia záloga.

Platón ezt az összetartozást egy eredetileg gömbölyű emberlény létével fejezte ki, akiknek büszkeségét letörendő Zeusz kettéhasította a testüket, így lett a férfi és a nő. Ez a kétség első megjelenése lett volna? Egy erkölcsi hiba, az önteltség vezetett volna a hasadáshoz, a teljesség elvesztéséhez? Ezért keresi mindenki a párját? Menynyi kétségbeesés fakad ebből a hasadásból?

A hasadás értékvesztés. Az elhasadt kelmét ugyan össze lehet ölteni, de a

nyoma megmarad. Az elhasadt bankót kivonják a forgalomból. A repedt korsó ócskaság, s a hasadt tudatállapot betegség. Talán az isteni harmóniából való kiesettség, az elidegenedés jele a hasadtság, ami joggal eredményez kétségbeesést. A kétségbeesés minősített esete a kétely.

Miben kételkedik az ember? Sokáig másokban, Istenben, a lelki folyamatokban, az emberekben, olykor igazságokban. De talán az összes kétely visszavezethető egy legbensőbb meghasonlottságra, amikor nem külső tényezőkben, hanem önmagában kételkedik az ember. Ne csupán kicsinyhitűségre vagy önbizalomhiányra gondoljunk, ez az egyszerűbb eset. Ha jó szellemi iskolába jár az ember, megtanítják neki, hogy a túlzott önbizalom, de az önbizalom hiánya sem helyes, mindkettő valójában egoizmus, csak éppen ellentett előjellel. Az igazi kétely az egzisztenciális krízis, amikor az ember nem tudja, mi okból, miképpen és mi végett éljen. Amikor saját létezésünket nem tudjuk indokolni. Ez a külső-belső támasztalanság végletes nihilizmushoz vezethet, s tudjuk, legjobb védekezés a támadás, így saját létünk tisztázatlanságát leginkább más dolgok, jelenségek vagy emberek megkérdőjelezésével tudjuk leplezni.

Sajnos manapság a kételkedés nem stilisztikai fordulat, bár egy előadó, ha kételkedőnek, vívódónak mutatkozik, könnyű sikert érhet el. Ez a stíluselem végzetesen eluralkodott a mai emberen. Hajdanán a szkeptikusok filozófiája még megismerhetőnek tekintette az igazságot, s a szkepszis inkább a megismerés eszköze volt, de létezik az a kétely is, amely nem vizsgálódik, hanem bizalmatlanul mindent elutasít.

A kétely a lelki folyamatok elkerülhetetlen velejárója. Amíg tudásszomjként, vizsgálódás gyanánt ösztönöz, megvan a pozitív szerepe, ám amikor a gyakorlást, a mestert vagy Istent vitatja, vízválasztó szerepet játszik. Ha az ember a kételyeinek áldozatává válik, eltántorodik, ha átvészeli a kétely időszakait, immunissá válik a kételkedéssel szemben. A kételkedő ember nem boldog a világban, sem ebben az életben, sem pedig a következőben. Az hagyján, ha az ember kételkedik Isten létében, csak a Jóisten ne veszítse el a bizalmát az emberben.

Nos, a teljesség látásában a kettősség – s nem a kétely – legalább olyan súllyal kell szerepeljen, mint az egység tapasztalása. A dualitás is kozmikus princípium, s elvi síkon nem hasadást és így romlást jelent, hanem megsokszorozódást, vagyis gyarapodást. Azt is mondhatjuk, az egység és a kettősség ugyanannak az érmének a két oldala, elválaszthatatlanok egymástól. Együtt, közösen alkotják az érmét, egyik a fej, másik az írás, ráadásul az érmének peremfelirata is van, ami nem a kételkedés, hanem az isteni szeretet.